Mikor John négy évvel ezelőtt nyugdíjba ment, egyszerre szakadt rá a mellőzöttség érzése.
– Nem fogom kibírni a megszokott ritmus és a többiek nélkül – mondogatta a reggelinél.
Céltalan, üres arckifejezéssel bámult ki az itt-ott légypiszokkal tarkított konyhaablakon. Tekintete áttörte a télikert vastag üvegét , de a zöld ponyvagarázs megálljt parancsolt a réveteg mélázásnak. A légycsapó mindig kéznél volt, mégis ha feltűnt egy példány, odaszólt Patnak: „ott van! Most csapj oda neki!” Ő maga meg nem fogta volna a világ minden kincséért sem az eszközt. Az asszony egyszer csak besokallt majd amikor egy termetes bogár a férje vállára szállt, akkorát csapott oda, hogy a helye még egy hét múlva is jól látszódott.
Még egy nyavalyás hobbim sincs, amivel elüthetném az időmet, fanyalgott. Egyelőre be fogok járni reggel nyolcra; pontosan úgy, mint negyvenkét évig minden nap.
– Remélem ezt nem gondoltad komolyan. Pat fenyegetően nézett rá. Felejtsd el ezt a butaságot! Hiába érzel most így, bőven megszolgáltad a pihenés éveit; véget kell vetned a folyamatos robotnak. Itt az alkalom. Örülj neki, hogy eljött a mi időnk. Mélyen a szemébe süllyesztette szeme fénylő ívét és vigaszképpen megsimogatta borostás arcát, szorosan megfogta mindig hűvös kezeit.
Egy darabig szótlanul haladtak a reggelizésben, aztán Pat felnézett aranyszegélyes kistányérja fölött, letette a kést, a villát, kezeit megpihentette az asztallapon. A gondos és aggódó feleségtől elvárható módon szelíd tekintetével megcsillogtatta legrejtettebb, legtitkosabb terveit. Bízott benne, hogy elér vele legalább egy találatot.
– Mi lenne, ha…, Sakk?! – nézett rá várakozón. Ahogy kimondta, azonnal rájött, hogy túl nagyot dobott. A tény, hogy serdülő korában megyei bajnok volt nem biztos, hogy azt jelenti, rá lehet venni ebben a korban az urát efféle huncutságra. John diszlexiás volt, ennél fogva szóba sem jöhetett, hogy az olvasást, vagy a rejtvényfejtést szorgalmazza neki főleg mióta szembesült egy grafikával, amin bemutatták, hogyan látják a betűket a diszlexiások. Leginkább egy foghíjas titkosíráshoz hasonlított. A számokkal viszont kitűnően boldogult; remekül matekozott.
– Jaj, neee! – húzta el a száját. Mosolyt fakasztó grimaszt vágott. Orrát felhúzta a szája fölé, mint valami képlékeny gumiorrot, amitől olyan érzése támadt az embernek, hogy talán nincsenek is fogai. Pedig ott ragyogott a szájában mind a harminckettő.
– Semmi kedvem sincs ennyi idős fejjel tanulni; elég volt. Élni, egy kicsit virgonckodni akarok már amennyire az én koromban ez még lehetséges.
– Horgászat?!… – jött az újabb javaslat.
John arcára kiült a töprengés látszott rajta, hogy beindult a fantáziája. Most átnézett Pat feje felett.
Ami azt illeti, rengeteg tó van itt a környéken, a halat is mindketten szeretjük még lenne is kivel eljárni.
Benre gondolt, az évtizedes jó barátra. Egy súlyos műtét következtében gyomra ugyan már nem volt a kelekótya fickónak, ám a műtéttel egy időben szíve kétszeresére nőtt, ha segítségre, bátorításra volt szükség körülötte valakinek. Házának udvarán egy hatalmas emlékművet állított gyógyult betegtársai tiszteletére , majd egy pappal felszenteltette. A barátság kikezdhetetlennek bizonyult mindaddig, míg Ben el nem követett egy óriási, megmagyarázhatatlan baklövést. Szerettük volna megvenni feleslegessé vált gyönyörű hordozható cserépkályháját. Az árban is megegyeztük, mígnem teljesen váratlanul egy délután berobogott Ben és röpdösve újságolta:
– Na gyerekek, eladtam a kályhát…/!/
– Mit csináltál?!… Képes voltál az orrunk elől eladni?! Az nem lehet. Nem tehetted meg ezt velünk. Csak néztek egymásra és dühünk tárgyára, a hadonászó, vörösben izzó, zavarában szipogó Benre.
– Nem tudom mi történt velem, összefutottam egy régi ismerőssel, szóba került a kályha és hopp, már meg is kötöttük az üzletet.
– Talán többet adott érte, mint amennyiben megegyeztünk?
– Á, a fenéket. Nem akartam én nyerészkedni senki rovásra.
Kemény két évbe telt, míg meg tudták bocsájtani neki ezt az elvetemült cselekedetet. John engedékenyebb volt Patnál. Minden konfliktus esetén felajánlotta, hogy borítsanak fátylat az ügyre, ezzel szemben felesége hosszú ideig melengette a sérelmeket, nehezen tudta magát túltenni a fájdalmas, igazságtalan dolgokon.
– Nem, nem kell a fátyol – mondogatta ilyenkor – még mindig nem akarok újra férjhez menni, próbált tréfásan lázadni férje kedvesnővéres lelkisége ellen.
– Akkor?!… Hamar megoldottuk a kérdést – mosolygott a felesége, aki el volt ragadtatva, hogy ötletének magva termékeny földbe hullott. Holnap be is vásárolhatsz, ha gondolod.
Vedd meg legszükségesebbeket, riaszd a haverodat és uccu neki! Takarodjatok! Győzedelmesen nevettek mind a ketten, hiszen értették a tréfát, mindennapjaik sava-borsát.
– A következő hét elejének első két napján John még bement volt munkahelyére, de kifejezetten rosszul érezte magát. Elcsigázva, bágyadtan esett be délután az ajtón.
Nocsak, nocsak, nem bírod az otthonlétet? – tréfálkozott vele a folyosó végén Gordon. Nem válaszolt, miközben nagyon is érezte, hogy kiesett a gépezetből, mint a leggyengébb láncszem. Csak téblábolt a sürgő-forgó régi kollégák között, egyszóval már nem közéjük valónak érezte magát.
– El tudod képzelni, mennyien irigyelnek most? Mennyien lennének a helyedben? Maradj szépen nyugton a fenekeden és malmozz, ha nincs jobb dolgod! Nem szeretném, ha még egyszer lógó orral jönnél haza, világos? – korholta az asszony.
Hajnali négy órakor megszólalt a mobil ébresztője olyan bizsergetően tapintatos hangon, mintha azt üzente volna: nem gondoltam ám komolyan, csak egy picit megbirizgállak benneteket. Alig emelkedő hangerővel lágyan zizegett és kékesen villogott a kijelzője. Mindketten tudták, hogy számukra az éjszaka véget ért, ideje készülődni. Horgászat indul! Egy csöppnyi incselkedés azért még belefért. John áthajolt felesége ágyára, ujjaival játékosan megdörzsölte kicsit a mellbimbóit és száját látványosan kitátva harapott egyet a levegőbe: hamm!- majd egy lendülettel visszalökte magát a saját ágya elé. Patt éppúgy nevetett zavarában, mint annak idején az anyja, mikor a papa a mama fenekét simogatta a főzés közben. A gyerekek mit sem sejtve örvendeztek, hogy a papa milyen kedves is tud lenni.
Patt meg is jegyezte, egyszer majd benyújtja a számlát a hajnali ébresztésekért bár a lelke mélyén tudta, dehogyis lesz ezeknek a hajnali intermezzóknak bármilyen következményei . Olyan volt ez, mint egy szeretetteljes szolgálat a másikért, a férje öröméért. Ilyenkor Pat már nem tudott visszaaludni. Félálomban hallgatta férje szöszmötölését, a villanykapcsolók helyiségenkénti halk kattanásait. Végül odahajolt felesége fölé, sietős puszit nyomott a szájára, de el nem mulasztotta volna a szokásos rituálét, hogy benyúljon a bugyijába és finoman meg ne húzkodja az afrikot. Szerencsét hoz – mosolygott hamiskásan, azzal lesietett a lépcsőn. Pat mezítláb, kábultan kelebalált le a korlát mellett, hogy bezárja az elhúzható bejárati ajtót. A hajnali álmosságban megérkezett a szellőző nyíláson át az első kis feketerigó is. Gyakorlott mozdulattal röppent az apróra zúzott diós tál közepébe. Csipegetett, ivott egy picit a mellé helyezett vizes pohárból. Kicsit még nézelődött egy ottfelejtett ablaklehúzó szivacsán, majd olyan sebességgel és pontossággal, ahogy érkezett, kirepült a kör alakú szellőzőn.
Visszabújt az ágyába, noha érezte, hogy ebből alvás már nem lesz. Elhatározta, hogy a mai napot teljes lustálkodással tölti majd. Kicsit még lebzselt, aztán egyetlen bukfenccel kigurult az ágyból. Még az este fennmaradt sminket sem volt kedve lemosni. A tükörbe nézve megállapította, hogy még így összegyűrve, kócosan és izzadtan is elfogadhatóan néz ki bár könnyen lehet , hogy csak túl elnéző magával szemben. Fogott egy szivacskendőt, cseppentett rá egy pici folyékony szappant és végighúzta a két szeme alatt. Ezzel befejezettnek tekintette az aznapra szánt arckozmetikát.
Még mindig ráérősen botorkált az átforrósodott lakásban. A megrekedt hőségben a szoba homályosabbnak tűnt a szokottnál, a virágok unalmasan nézték az egyfolytában szitálgató esőt a függönyön át, az ablak alatt búsan, csöpögve lengedeztek a mályvabokor virágba borult ágai, az utcán egy lélek se járt, a szomszéd gyerek néhány karate csapással és egy harci kiáltással indította a reggelt a lépcsősor túloldalán. Így vezette le feszültségét majdnem minden reggel, néha pedig este is adott egyet kedvenc sportjának. Kis zömök, sunyi fazon volt, aki az iskolában is célpont lehetett. Talán ezért is készültpapi pályára.
Tipikus fejzúgásos napnak ígérkezett. Tompaság, kábultság, lelassult, tétova mozdulatok. Az elme is a lazaságért, semmittevésért, a kiüresedett, gondolkodásra képtelen állapotért ácsingózott.
– Kivihetném a kocsit a garázsból – gondolta -lesamponoznám, a többit meg rábíznám az esőre. Fél tíz lehetett, mikor erőszakos kitartással elkezdett csengeni a telefon.
Más nem lehet, csak John – gondolta Pat -és odanyúlt a telefonért.
– Meg is van mind a kettő? Ennyit lehetett ugyanis egy-egy fajtából kiakasztani a tóból. Ma reggel süllőzési céllal keltek útra, ami nem kis vállalkozás. Lefagyasztott apró halakat vittek
csali gyanánt, hogy azután a rablóhal befalhassa.
– Csak egy piercingeset fogtam /értsd: beleakadt horog díszelgett a szájában/.
– Baj van… A rövid hatásszünetet fokozta az izgalmakat. Patnak eszébe jutott, mikor egy alkalommal a szeme láttára ugrott a vízbe a botja után, mert megpróbált meglógni vele egy méretes harcsa. Akkor megfogadtatta vele, hogy soha többet nem hozza rá a frászt senkire ilyen, vagy hasonló meggondolatlansággal. Azon túl mindig vitt magával egy pótbotot is.
– Nem indul az autó… Bágyadt hangját belefújta a parti szél a mikrofonba.
– Hogyhogy nem indul? Mit csináltatok már megint Bennel?
– Rádióztunk egy kicsit és lemerült az akkumulátor. A „kicsit” két-és fél órát jelentett. Az övék volt az egyetlen olyan horgászhely a parton, ahol kocsiból lehetett belógatni a botokat annyira közel volt a víz. Elképzelte, amint a két vén lókötő ücsörög a kocsiban a szemerkélő esőben. Beszélgetnek, rádióznak, miközben a halak vidáman szaltóznak a víz felszínén. A csali meg ott lapul a tó fenekén. Esős időben nagyszerű haltánccal szórakoztatták a pecásokat.
– Átugorhatnál Peterhez egy indító kábelért. Muszáj megbikázni az akkumulátort. És ugye ki- hoznád ide? Az „ide” is 26 km-t jelentett a lakásuktól. Patot a hideg is kirázta a hosszú és kényszerű furikázás gondolatától, azonban belátta, hogy férje kérése parancs, teljesítése elkerülhetetlen. Átballagott Peterhez, aki még a szombatjait is használt autók javításával töltötte. Ahogy remélte, a garázsban bütykölt, készségesen odaadta mindkét bikáját hangsúlyozva, hogy egyik nagyon gyenge, a másik pedig ragasztott. Valamelyik csak jó lesz – tette hozzá és tekintetét Pat arcára vetítette. Beszélgetés közben mindig szívesen időzött az asszony arcán. Talán az éveket számolgatta rajta. Nézte egy darabig, nyilván a mosdatlanság jeleit is felfedezte az apró szarkalábak között, a fakó arcot, a festetlen szájat, a szedett-vedett melegítős ruházatot, az elnyűtt csukát a lábán. Ezek a dolgok egyáltalán nem voltak jellemzőek Patra.
– Legalább így is látott egyszer, nemcsak a szokásos pampillában gondolta és beült a kocsijába.
– Pat évtizedek óta vezetett és noha a technikai tudásával nem volt különösebben baj, az eltévedésben világbajnoknak számított. Bárhol, bármikor képes volt eltévedni. Ha bement egy üzletbe, végig ezt mondogatta magában: jobbra balra, jobbra… Mikor kijött, mégis tanácstalanul állt az ajtóban és erősen törte a fejét, melyik irányba is induljon. Gombászás közben sem volt ez másképp. Akkor volt nyugodt, ha férje nyomában haladhatott, mert ha ő eltűnt a látóteréből, zengett az erdő a „John, John, merre vagy megint?” kiáltásoktól. Talán ennek is volt köszönhető, hogy szerencsétlen vadak sose merészkedtek a közelükbe, bár Patnak kész terv volt a menekülésre. Magánál hordott egy paprika spray-t, amiről szentül hitte, hogy akár egy vaddisznót is képes általa megfutamítani.
Szép komótosan áthaladt egy szépen karban tartott szerviz úton. Feje lassan kitisztult, de még mindig esett. Már nem zavarta; az útra, az időre koncentrált. Néhány kilométer után rátért a főútra, elhaladt a bal oldali „Csodató” mellett. Mindig volt ideje menetközben nézelődni. Felért a dombra, melyet 3-4 iszonyatosan erős kanyar tarkított. Néhány éve, mikor még járatlan volt erre, kis híján elszállt piros kis Corsájával. Isteni csoda folytán úszta meg a balesetet, de ez a kanyar az emlékezetébe vésődött öröke. Azóta sincs ott egy kanyart jelző tábla.
Nagyjából 10-12 km-t autózhatott, mikor elért egy körforgalomhoz.
– Jaj nekem! Most merre menjek? Eszébe jutott egy jó tanács, miszerint ha eltévedsz a körforgalomba csak menj, körözz, mint a farkát kergető kutya, előbb utóbb valahogy kikecmeregsz belőle. Tett három kört és még mindig nem tudta eldönteni, rámenjen-e a 74-esre, vagy forduljon el inkább balra. Végül kiállt a körfogalomból, majd félrehúzódott az út szélére. Megmentője csak a telefon lehetett.
– Jaj, John, ne haragudj, de azt hiszem eltévedtem. Sőt! Ezer százalék, hogy eltévedtem.
– Na ne vacakolj! Hányszor jártuk már meg ezt az utat együtt, mégsem ismered ki magadat?
– Na, ide figyelj, Kiskutyám – keményített be Pat – nem azért hívtalak, hogy kioktass, hanem hogy útba igazíts, értve?! Ha elfelejtetted volna: szívességet teszek neked.
– Oké,oké, bocs, Kismacskám! Ne Loop /Bukfenc/ felé menj, hanem maradj Pigtail /Disznó farka/ irányában és térj rá a 74-esre.
Lassan elhagyta Pigtailt, felcsillant a szeme, mikor meglátta bal oldalon a következő helységnév táblát. Ez az, biztatta magát, igen, ennek kellett következnie. Egy hanyag mozdulattal kidobta az indexet balra és egy fantasztikusan kanyarított ívben behajtott a Mess /Rumli/ elnevezésű faluba. Rossz érzése támadt, de azért bizakodva tovább ment az úton, fel sem tűnt neki, hogy már egy mellékúton bolyong. A kiírás stimmelt ugyan, csak azt a tényt nem vette figyelembe, hogy tovább kellett volna haladnia a főúton.
– Hallllóóó!?? … Megint én vagyok John Anderson, szívem John – búgta Burns versének édes dallamát a telefonba. Az a helyzet, hogy megérkeztem Messbe, de nem tetszik nekem ez az egész. Gyanús, felettébb gyanús ez a hely. Segítenél?…
– Hát, Aranyom, – sisteregte a telefonba – miért mentél be Messbe? Maradnod kellett volna a főúton. Na, sebaj, kimész újra a 74-esre és onnan egyenesen haladsz, amíg be nem érsz Cairnbe /Kőhalom/. Illetve mielőtt beérnél, balra lekanyarodsz a Fastidious /Finnyás/ tóhoz.
Innen már gyerekjáték lesz- gondolta és tovább bandukolt hatvanas sebességgel Cairn felé.
A kisördög újra befészkelte magát a fejébe, mert túl hosszúnak tűnt az odavezető út. Újra leállt az út szélén és elkezdett vadul biluxolni, hogy felhívja magára a figyelmet. „Elbizonytalanodtam pajtásaim, segítsetek már rajtam!” A teljesen lehalt forgalom ellenére szemből elszáguldott mellette egy sárga kis doboz, majd megfordult és megállt mögötte.
– Miben segíthetek? – dugta ki a félig lehúzott ablakon kedves kis ürge formájú fejét egy harmincas úr. A kicsi ürge derűs, érdeklődő szemei színes vízcseppként ragyogtak ki mosolygós képéből.
– Cairnbe mennék, de nem vagyok biztos a folytatásban- motyogta, mert már tényleg szégyellte a lehetetlen formáját.
– Ó, semmi baj, tessék csak egyenesen tovább menni, úgy 6-8 km-re beér Cairnbe!
Egyszeriben megszűnt minden baja. Az eső elállt, kételyei gomolygó füstje felszállt a kék égre, kisütött a nap. A fák levelein még remegve táncoltak kicsit a vízcseppek, az útpadkán apró tócsák villództak az élesen ragyogó fényességben. Megjelent előtte a szivárvány. Minden okénak tűnt.
Egy fából készült nyíl alakú tábla jelezte az út bal oldalán a Fastidious tó felé vezető lejáratot. Közben a tó fura nevén tűnődött. Finnyás tó… Vajon miért kaphatta ezt a nevet? Talán azért, mert itt valóban finnyásak a halak, nem ugranak ám akármilyen csalira. John is mindig valami új kreációval szokta őket meglepni. Áthaladva néhány fekvőrendőrön felhúzatott egy emelkedőre, majd jobbra a tó partján meglátta a két vagabundot, amit ráérősen beszélgetnek egy harmadik horgásszal a két kocsi mellett.
Amilyen gyorsan csak lehetett, kipakolta és átadta a bikákat, elköszönt, csinált egy hátraarcot és elindult visszafelé. Duzzogott egy kicsit, mert azért várt egy kis megmentő ovációt, de semmi. Kicsit még fortyogott benne a sértődöttség, mivel úgy érezte, talán nem is volt rá olyan nagy szükség.
Mielőtt beért volna a veszélyes kanyarba, az út szélén meglátott egy elázott kartondobozt. Félreállt, óvatosan megközelítette a mocorgó dobozt. Két tündéri barna kiskutya nyújtogatta felé a nyakát.
Eszébe jutott a tizenöt évvel ezelőtti ígérete, amit imádott uszkárja elvesztésekor tett:
„Soha többé nem lesz kutyám”. Ezt ígérte magának és eltávozott kedvencének sok évvel ezelőtt. Nyolc fájdalmas évébe került, amíg képes volt lelkileg elengedni drága kis kedvencét. Éveken át kínozták a szörnyű álmok, melyek visszatérően arról szóltak, hogy napokig nem adott szegénynek enni feledékenységből, mégis mindig az utolsó riadt pillanatban előkecmergett valami rejtekhelyről. Az agya abban a pillanatban törölte ezt a gondolatot és a két kis tejszagú babakutya – Torta és Mokka – megmentésére koncentrált.
