Egy héttel karácsony előtt a kórházak sürgősségi osztályán nagy a jövés–menés. A nővérek feltöltik a készleteket az ünnepi balesetek megszaporodására számítva és közben karácsonyi dekorációt tesznek fel a falakra és a nővérpultra. Nem volt ez másként a mátradödöllei aprócska kórházban sem. Zoltán, a mindenes éppen a bejárati ajtó fölé erősítette fel az izzósort, amikor befutott a hívás az épület hátsó traktusában üzemelő mentőállomásra: baleset történt a Mátramenti főúton, a 42-es kilométerkőnél. Szabó Joli néni autója árokba csúszott, az idős hölgy eszméletlen.
A személyzet minden tagja ismeri Joli nénit, a nyugdíjas irodalomtanárt, hiszen településük összes lakója egykoron ugyanabba az iskolába járt, a Körtefasori Általánosba, ahol Joli néni negyven éven át igyekezett mindenkivel megszerettetni az olvasást.
Szélsebesen végigfutott a baleset híre az egész kórházon, s mire felért az intenzív osztályon ügyelő Géza főorvos úr füléig, addigra a mentő már kanyarodott is ki az udvarból, hogy dacolva a hóeséssel megmentsék városuk Joli nénijét.
A mentő kétszer is elakadt útközben, mert egyre nagyobb hótorlaszokat fújt a szél eléjük. Szerencsére a pletyka riasztott mindenkit, az emberek az utcákra siettek, hogy részesei legyenek az eseményeknek. Baloghék előtt fulladt le a mentőautó először. Balogh Feri szaladt, vitt deszkákat és a két erős fiát. Húzták, vonták, emelték a jól karbantartott, de lassan harminc éves mentőautót. Végül deszkát tettek a kerekek alá, úgy sikerült kiemelni a gödörből, amit maga alá kapart a Nysa a sok próbálkozás közepette. Hosszan integettek utána, amikor végre lendületet kapott és ismét száguldani kezdett a jeges úton.
Amikor Kelemenék előtt kisodródott az árok szélére a mentő, Kelemen Ibike, aki a város watsapp csoportjából már mindenről értesült, forró teával és saját maga által sütött csokis keksszel várta Robikát, a délceg rezidenst, akarom mondani a mentőautót. Mindenki tudta, hogy odavan a főorvos fiáért, még a fiatalember is sejtette, ám Ibike szerint ízetlen lett volna Joli néni balesetét flörtölésre használni, ezért csak a segítő szándék vezette ki a hóviharba. Sapkát minden esetre nem húzott Ibike, hadd lássa az a fiú, milyen gyönyörűen omlik hullámos barna haja a vállára.
Robika észrevette a fürtöket, belenézett a vadító, barna szemekbe, ivott a teából, de a kekszekre már nem jutott idő, azokkal megtömte a zsebeit, hiszen a mentő sofőrje és a helyiek közben visszatolták az útra a járművet, indulhattak tovább. Ibike arcán széles mosollyal nézett utánuk még akkor is, amikor a kék villogó már rég eltűnt a város végi nagy kanyarban.
Jolika nénit eszméletlen állapotban szállították be. Mindenki körülötte nyüzsgött, csináltak ct–t, vettek vért, nyakmerevítőt tekertek rá, infúziót kötöttek be, míg végül Géza főorvos úr mindenkit kizavart, hogy hagyják pihenni a beteget.
A személyzet és az a tucatnyi városi, aki kíváncsiskodni ment a kórházba, mind a nővérpult köré gyűlt. Egyszerre beszéltek, ki aggódott, ki iskolai történetet elevenített fel, így mindenhonnan Jolika nevét lehetett hallani. Robika is átjött a mentőállomásról, és örömmel vette észre, hogy Ibike éppen csendre int mindenkit és azt mondja:
– Nem kéne elmennünk Jolika házába és hozni neki hálóinget, papucsot, bögrét meg amire szüksége lehet, ha magához tér?
– Ebben a szakadó hóban hogy jut jutunk el odáig? – kérdezte valaki a tömegből, mire mindenki elhallgatott. Valóban… Jolika a város utolsó házában lakik, fent a hegy tetején, oda bizony nem lehet könnyű eljutni ilyenkor. Nem is értik, hogy az ezer éves tragacsával miként tudott lejutni onnan az idős hölgy? Nem számolt a hóviharral?
– Gazsiéknál tegnap megszült az asszony. Nincs se fájuk, se ennivalójuk. Szerintem oda sietett – vélte Ibike.
Könny szökött a szemekbe, papírzsepik kerültek elő. Szívszorító belegondolni, hogy valaki egy hideg házban ad életet a kisbabájának, miközben a négy másik gyermeknek nincs mit enni.
– Na, asszony, gyere – szólalt meg Balogh Feri, – viszünk nekik valamit a hideg ellen.
– Ferikém! – nézett megannyi év után is szerelmesen az ő drága, jólelkű urára Baloghné. – Az emelet üres, a gyerekeink nem indulnak el Budapestről ebben a viharban, üres marad a szobájuk… Mi lenne, ha áthoznánk Gazsiékat magunkhoz?
A tömeg meg sem várta, mit válaszol a Feri, máris tapsolt és éljenzett mindenki. Sorra jöttek a felajánlások:
– Viszek át három kacsát, ha szeretitek.
– Sütök két tepsi barna kevertet nektek.
– Átviszem a kelengyét, Árminka már két éves, jó sok cuccunk maradt…
Mert ilyen rendes, segítőkész emberek születnek Mátradödöllén, emberemlékezet óta.
A sok jó ember szétszéledt. Ibi és Robi elindultak Jolika néni házához. A kulcsot a hölgy apró retiküljében találták. Remélték, hogy utólag feloldozást kapnak a betörésért.
Robika egy négykerék meghajtású Jeep-pel járt, amit a szüleitől kapott még azon az őszön, amikor felvették az orvosi egyetemre. Keresett a rádión egy olyan adót, amin folyamatosan karácsonyi dalokat játszottak.
– Á, ez de jó! – lelkendezett Ibi. – Annyira imádom az adventi készülődés alatt ezeket a slágereket!
– Én is! – mosolyodott el Robi. – Kapaszkodj! – szólt a lánynak és a kormányt óvatosan mozgatva elkerült egy az út közepén puklisodó hókupacot.
– Milyen jól vezetsz! – bókolt lovagjának Ibike.
– Sokat tanulok a mentősofőröktől. Ma is elakadtunk, kétszer is, és igaz, hogy jöttek a népek segíteni, de Lajos irányította a kimentést…
– Tudom! Hát nem emlékszel, hogy vittem ki nektek teát meg kekszet? – kérdezte pironkodva a lány.
– Hogyne emlékeznék, az volt a napom csúcspontja! – kacsintott rá Robika, és elővett egy kissé viseltes kekszet a zsebéből. – Kérsz? – kínálta meg a lányt, de az a fejével nemet intett. Elég örömet okozott neki, ahogy nézte, amint az imádott férfi az ő sütijét falatozza jóízűen. Rakhatott volna párat egy dobozba, gondolta, ne a nadrágból kelljen ennie, na de majd legközelebb!
Locsogtak és fecsegtek, nevettek és énekeltek, így telt a fél órásra duzzadt út a magas hóban Jolika házáig. A kaput alig bírták kinyitni a felhalmozódott hótól. A néni egyedül élt, világos, hogy ha nincs otthon, akkor senki nem kotorja el a havat. Robi meg is jegyezte magában, hogy mielőtt hazaengedik Jolikát, idejön és gyorsan körbesöpri a házat.
Belépve azonnal villanyt kapcsoltak, kezdett kint sötétedni. Levették a csizmáikat, nem akartak vévigtrappolni a lucskos lábbelikkel. Ahogy keresték a hálószobát egyre nyomasztóbbnak érezték a környezet. Kopott falak, sérült bútorok, lyukas szőnyeg, csorba bögre a konyhaasztalon és rettentő hideg, ami szinte süvített mellettük, ahogy lépkedtek helyiségről helyiségre.
Végre megtalálták a hálószobát, benne a század eleji, nyikorgó ajtajú diófa ruhásszekrénnyel. Kinyitották és elámultak: a polcok szinte üresek voltak, talán két pulóver, néhány hosszú ujjú póló és egyetlen hálóing árválkodott rajtuk. Mind tiszta, szépen hajtogatva, na de akkor is, hogy lehet, hogy csak ennyi cucca van egy idős hölgynek?
– Itt minden nagyon furcsa, ugye? – kérdezte Ibike. – Nem tudtam, hogy Jolika ennyire szegény! Hiszen mindenkinek csak ad és ad…
Robi átfogta a lány vállát és szinte suttogta:
– Azért ilyen szegény, mert mindenét elajándékozza…
Egy óra alatt a város színe–javát összetrombitálta a két fiatal. Ott gyülekeztek mind a templomban, és Ibike elmesélte, mit láttak Jolika házában. A tömeg felszisszent. Sugdolóztak, hitetlenkedtek.
– Miért nem figyeltünk rá? Gondolhattuk volna, hogy nincs is annyija, amint amit másoknak ad! – summázta a hallottakat a főorvos.
– Tényleg, doktor úr, hogy van Joli néni? – jött a kérdés valahonnan a harmadik padsorból.
– Jobban. Magához tért, de most alszik. Kimerült, nagyon le van gyengülve. Megrántotta a nyakát és van néhány zúzódása is. Pár nap és hazamehet.
– Főorvos úr! Nem tudná kicsit tovább bent tartani? – kérdezte Kelemen. – Megnézném azt a fűtést.
– Én meg szívesen kifestek!
– Meg tudok javítani bútorokat…
Ismét jöttek a felajánlások sorra. A főorvos beleegyezően bólogatott, miközben emberek szövetkeztek és munkacsoportokat alakítottak ki.
János atya hagyta a híveket terveket szőni, majd amikor úgy látta, már csak beszélgetnek, öblös hangján csendre intette őket.
– Istennek tetsző dolgot cselekedtek most! A hitközségünk nevében felajánlom azokat a festékeket és faanyagokat, amik megmaradtak a paplak őszi felújításából, valamint a többi szükséges beszerzéseket is álljuk. Most pedig adjunk hálát az Úrnak, amiért jó emberek között élhetünk. És senki ne késse le a karácsony nagymisét!
Még soha senki nem mert késni sem a karácsonyi, sem a húsvéti nagymiséről. Nem Isten haragjától féltek, sokkal inkább János atya dörgedelmeitől. Kissé megszeppenve, nagyon halkan igyekeztek kifelé a templomból. Rengeteg dolguk lett hirtelen.
Balogh Feri a Nissan kisbuszával átszállította magához a Gazsi családot. Az asszonyt és az újszülöttet bevitte a kórházba, mert úgy vélte, jobb, ha egy orvos is látja őket. Addig otthon a felesége elrendezte a fekhelyeket, és nekiállt palacsintát sütni a négy gyereknek. A gyerekek apja fát vágott odakint és eltakarította a havat. Baloghné meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi sírt odakint, de nem merte szóvá tenni. Amikor a férfi dolga végeztével bejött a konyhába, elétolt egy bögre forralt bort és két palacsintát. A férfi csak biccentett. Éppen nem volt hangja ennyi jóság láttán.
A felújítás Jolika házán másnap kezdődött és egy hétig éjjel-nappal tartott. Kijavították a parkettát, a lépcsőt. Tapétáztak és festettek. Új gázbojlert szereltek fel, végre meleg volt a házban. Bútorpác szaga lengte be a nappalit. Valaki új függönyöket és ugyanabból az anyagból készült párnákat hozott. A polgármester asszony egy csodaszép, kék madarakkal teli szőnyeget terített le a nappaliban. A helyi rendőrőrs hét dolgozója egy új tévét szerzett. Robika megjavította a kaput, Ibike pedig összeszervezett pár asszonyt, akikkel a butiksoron (és persze a helyi kínai áruházban) bevásároltak meleg ruhákból az idős asszonynak. Még csizma és kabát is került az előszobába. Előkerültek Jolika néni macskái is. Megetették, meleg tejjel itatták őket.
Közben Jolika napról napra erősödött. Óránként jött látogatója. Voltak köztük tanítványok, szomszédok, de legfőképp azok tették tiszteletüket, akiket évek óta segít: a városszéli szegény családok. A főorvos mindenkinek megtiltotta, hogy ételt hozzon a betegnek, mert nem akarta, hogy a sok szegény ember utolsó falatjai Jolika éjjeliszekrényén végezzék. Akadt rájuk éhes száj otthon is.
Karácsony előtti napon Robika és Ibike kézenfogva tolták ki a kerekesszékben Jolika nénit a kórházból.
– Atyaisten, mekkora lett a hó! Hogy fogunk így felmenni a hegyre, drága fiam? – ámuldozott Jolika.
– Semmit se tessék félni – mondta Ibike, kezét az idős hölgy vállára téve – Robi remek sofőr!
– Ha te mondod, lányom! – mosolygott Jolika. – És mondjátok, mikor lesz az eljegyzés?
A két fiatal egymásra nézett. Elpirultak, majd egyszerre nevetésben törtek ki.
– Az még titok! – válaszolta Robi. Egy hete tartott a kapcsolatuk, de kölyök koruk óta ismerték egymást. Eddig nem jutott eszébe, de most hogy így mondták, miért is ne kérhetné meg Ibike kezét? Egész úton fel a hegyre sziporkázóan vicces és kedves volt a hölgyekkel.
A kapuban tömeg várta őket. Eredetileg el akartak bújni, de nyolcvannál is többen eljöttek, hogy lássák Jolika örömét, aki könnyeit morzsolva szállt ki a Jeep-ből.
– Nahát, mindenki milyen kedves… és ennyien kiváncsiak rám… miért is álltunk meg itt?… hát be se tudok hívni mindenkit… Na, jöjjenek csak, jöjjenek, aki csak befér, azt szívesen látom egy teára.
A kapu könnyen nyílt, nem úgy, mint régen. A hó körben ellapátolva, a kémény felett gőz gomolygott. Jolika csak ámult a házba belépve. Meleg, fény és tisztaság mindenütt. Szinte szaladt végig a házon, majd visszatérve a bejárathoz hétrét görnyedve nevetett, alig kapott levegőt. Ibike ugrott megtámogatni, és közben zavarodottan nézett szét, a többiektől várva magyarázatot. Mi történt? Jolika néni így örül? Faggatni kezdik az idős hölgyet, mi történt, tessék már elmondani, de meg kellett várniuk, míg elmúlik a nevetőgörcs. Akkor aztán Joli néni mosolyogva megkereste mind a nyolcvan szempárt, legalábbis igyekezett egyet sem kihagyni, és azt kérdezte tőlük:
– Tényleg egyikőtök sem tudja, hogy fent lakom a hegy leges legtetején?!
– Micsoda? Jolika néni nem itt lakik? Nade a kulcs… ott volt a táskájában! – mondja hangosan Robika.
– Ott volt hát, mert hat éve, mikor az öreg Marcsa meghalt, még volt két cicája. Az örökösökkel üzletet kötöttem, hogy amíg a házat el nem adják és a macskák élnek, addig etetem őket. Cserébe ősszel leszedhetem a gyümölcsfákat.
– Tényleg?! – kérdezte Ibike. – Akkor most kié ez a ház?
– Mit tudom én! Valami pesti népeké – válaszolta Jolika és ismét nevetésben tört ki.
– Akkor ki fogja megtéríteni a munkánkat? – kérdezte Zoltán, a kórházi mindenes, aki igencsak kivette a részét a felújításból.
Csend lett. Ezt elbukták, gondolta mindenki. Robika szólalt meg mosolyogva:
– Majd holnap János atyával felíratjuk a jótetteink és a hülyeségeink listájára egyaránt. Isten büszke lesz rátok akkor is, ha ezt elbénáztátok.
Nincs is annál Istennek tetszőbb, amikor egy egész falu röhögi ki magát a hófödte mátrai dombokon.
