Lassan ballagott, leszegett fejjel, mintha a lába elé nézne, de nemigen látta az utat. Szokás szerint gondolataiba mélyedt.
Egyszerre valami puha, hűvös érintést érzett az orrán, majd az arcán. Felnézett. Esik a hó, gondolta és egy pillanatra elfogta az ismerős öröm. Valami ősi ösztön mindig felderítette, ha meglátta az első havat. Még akkor is elfogta az ujjongás, amikor gyerekkorában a hóesés munkát jelentett. Gyakran kemény munkát.
A háromemeletes, sarkon álló ház körül füves tér terült el és jókora járda tartozott hozzá. Akkoriban hatalmas hóesések voltak. Pillanatok alatt befedett mindent. Hófehérré varázsolta a lakótelepet, de a járda nem lehetett fehér. Azt le kellett takarítani.
Az anyjáé volt a munka, de legtöbbször mindenki dolgozott. Büntetés járt érte az anyának, ha az ellenőr csúszósnak, havasnak találta a járdát. Sokszor csak a két lányt küldte ki az anyjuk a hóesésbe havat takarítani. Olyankor már nem volt felhőtlen az öröm. A hólapát nehéz volt és ha túl sok havat tolt el egyszerre, nem bírta megemelni. Ha keveset, akkor meg lassan haladt. Hamar átázott a kesztyűje és fázott a keze, később a lába is.
Akkoriban nem volt olyan meleg, vízhatlan kesztyűje, ruhája, mint később, amikor túl az ötvenen sílécen is birtokba vehette a havat.
Amikor megépült az első házuk – akkor már negyven is elmúlt – azt is nagy járda vette körül, és még akkor is előfordult nagyobb havazás. Bár már ritkábban. Olyankor nem bánta a hókotrást. Nem volt kötelező, rajta állt, mikor kezdi el és mekkora részt takarít le. Elég volt annyi, hogy elmehessen, aki éppen arra jár. Senki sem küldte és senki sem büntette. A kert hófehérjét pedig nagyon szerette. A nagy fekete kutyát kiengedte és az különös, vidám kontrasztként szökdécselt a hóban. Ő is szerette a havat. Vélhetően az égi vadászmezőkön is hóban futkározik néhanap és emlékszik a kertre, amiben szügyig gázolt a hóban.
Felnőttként megfigyelte, hogy azokon a reggeleken, amikor hóesésre ébredt, különös, rózsaszínes derengés fénylik át a függönyön. Anélkül, hogy kinézett volna tudta, megérkezett a hó, tél van.
Manapság már nincs igazi tél. Karácsony napján a hideg, havas világ helyett napsütéses tavasz van. A kisebb gyerekek már nem is igen hiányolják a havazást, de ha mégis valamikor január-február táján akad egy-két havas nap, mind rohannak, hogy kihasználják az égi áldás örömeit. A ritkává szelídült csodát.
Ahogy tovább bandukolt a járdán, most már felemelt fejjel, a hópelyhek táncát figyelte. Azok csillogtak, pörögtek a lámpák fényében, mint megannyi apró táncos.
Aztán olyan hirtelen, ahogy érkezett, megszűnt, vége lett az idei első, s ki tudja talán utolsó hóesésnek.
Csak a járda csillogó, nedves feketéje őrizte a nyomát még egy rövid ideig.
Aztán felszáradt az is.
