Valahol a varázslatos hóval fedett északon
Élt egy apró jegesmedve, családjával szabadon.
Három medvebocsból ő volt a legkisebb csemete,
És ahogy az lenni szokott, medvemama kedvence.
Aznap este épp nagy hó volt, s ragyogtak a csillagok,
És az apró jegesmedve panaszkodott: „Megfagyok!”
Didergett az orrocskája, mindkét füle remegett,
Mancsocskája nem lehetett volna ennél hidegebb.
Anyukája vigasz szava, nem segített a bajon:
„Hidd el nekem, jó dolgunk van nekünk itt fent északon,
Mert miénk a legeslegszebb csillaggal szőtt takaró,
Igaz ugyan, nem meleg, de pont jegesmedvének való.”
Apukája bölcsen mondta: „Egyszer te is megszokod,
Addig meg, no, bújj csak hozzám, majd a szelet felfogom!”
A kis mackó didergett, és utálta a hideget,
Bárki mondott bármit neki, nem szerette a telet.
„Világgá megyek!” A kis bocs konok fejébe vette.
„Addig meg sem állok, míg nem lelek egy meleg helyre!”
Útra kelt a mackó, hiába kérlelte az anyja,
Még az sem marasztalta, hogy ráparancsolt az apja.
A csillagos égboltot megfestette a sarki fény,
És az apró jegesmedvét nem zavarta semmi lény,
Bátran sietett előre, azt nem tudta, hogy hova,
De a hóban végig látszott az apró talpak nyoma.
Hajnalodni kezdett éppen, mire nagyon elfáradt,
És csak akkor jött rá, hogy a szél még jobban feltámadt.
De most nem volt ott vele sem az anyja, sem az apja,
Hogy a metsző széltől a teste melegével óvja.
Bánatosan, dideregve kuporodott a hóba,
Azt kívánta, bár figyelt volna a szülői szóra.
Sírva hívta anyukáját, panaszosan zokogott:
„Merre vagy, anya, világgá menni mégsem akarok!”
Hirtelen furcsa, csengő hang ütötte meg a fülét,
Mivel ilyet még nem hallott, felkapta rá a fejét.
Magányos rénszarvas húzott egy pirosra festett szánt,
Nagyapó és unokája vitt rajta egy fenyőfát.
Felkiáltott a kisfiú: „Nézd, papa, jegesmedve!
De kicsi még, és ott fekszik a hóban dideregve!”
Megállt a szán és nagyapó gyorsan lepattant róla,
Hogy megnézze a jegesmedve jól van-e a hóba.
Megijedt az apró mackó, és megmozdulni sem mert,
Bizony, soha nem látott még az életében embert.
Gyanakodva figyelte a közeledő nagyapót,
De ő nem tett rosszat, épp csak megnézte a kis mackót.
„Nagyon kicsi, még az anyja mellett lenne a helye,
Ha itt marad maga, megveszi az Isten hidege.”
Mondta az öreg szomorúan, a fejét csóválva,
De felvidult, ahogy ránézett az unokájára.
„Tudom már, unokám! Kapd elő a vastag takarót!
Azzal majd betakargatjuk ezt az apró csavargót.
Biztos, hogy csak melegebb helyet keresett szegényke,
De látszik, nagyon elfáradt közben a kis legényke.
Az anyja biztos nem lehet olyan nagyon messzire,
Megtalálja, hogyha innen nem kell tovább mennie.”
Sietett a fiú, hogy megkeresse a takarót,
Hogy annak a melegével védje a kis utazót.
Átvette a kisfiútól nagyapó a kék plédet,
És óvatos mozdulattal a mackó mellé lépett.
Az apró bocs megrémült, de elszaladni nem tudott,
Mert hirtelen a puha takaró alatt kuporgott.
Kidugta orrocskáját a csillagos kék pléd alól,
És még látta, hogy a szarvas a szánt húzva eltrappol.
Nem tudta, hogy éppen akkor volt karácsonynak napja,
Csak azt tudta, hogy ajándéka meleg, mint az apja.
Gyorsan elnyomta az álom a meleg takaróban,
Azt álmodta: szülei is hozzábújtak a hóban.
Kiderült, hogy ez nem csak álom, amikor felébredt,
Megtalálta a családja, ki a nyomába eredt.
„Anya, apa, hát mind itt vagytok!” boldogan kiáltotta,
És a meleg, csillagos kék takaróját ledobta.
Odaszaladt két testvére, megcsodálták a plédet,
De az apró jegesmedve többé már rá se nézett.
Nem fázott már a hidegben, hisz vele volt családja,
Messziföldről velük jött nagypapája, nagymamája.
Anyukáját, apukáját megölelte a mackó,
„Nem megyek világgá, mert veletek lenni olyan jó.
Nélkületek ez a világ sokkal hidegebb lenne,
Még akkor is, hogyha az idő jól felmelegedne.”
Azért a csillagos takarót emlékbe elvitték,
Hogy a kis jegesmedve kalandját el ne felejtsék.
