Fázott…
Nem, nem úgy, mint mikor a hideg a bőr alá kúszik és ledermeszti a végtagokat, ami ellen csak a mozgás segít, hanem belülről fázik, de ez ellen nem tud mit tenni. Most még a mozgás is fáj.
Szépen indult a nap. A kelő aranysárga korong a havon ezernyi csillagként szórta szét sugarait. A többiek együtt indultak neki a hegynek, de ő mindig renitens volt.
Bár szeretett a csapattal mászkálni, de annyira vonzotta az ismeretlen, hogy egyedül vágott neki az ellenkező irányban elterülő fennsíknak. Pedig a tapasztalt öregek mindig mondták neki, hogy ennek egyszer rossz vége lesz. A bajban nem fog tudni segíteni senki, mert nem lesz róla tudomásuk. Nem törődött velük. És pont ennek köszönhette, hogy felfedezett egy addig ismeretlen forrást, az üresen álló erdészkunyhót, a csapdába esett nyulat – akinek végül sikerült kiszabadulnia – és még ezernyi apróságot.
A fennsíkon csak egy bokor árválkodott hóval takarva. Rajta őszapók, erdei pintyek, zöldikék, rigók csipkedték a fagyos kökényterméseket. Közelebb ment. Egy ideig nézte őket. Hozzátartoztak a helyhez, az időhöz, a pillanathoz. Aztán szeme sarkából meglátta azt az alig észrevehető mozdulatot és csillanást a távolabbi erdősávból. Hirtelen hatalmasat dobbantva a bokor elé ugrott. Ebben a pillanatban hagyta el a vadász fegyverét a torkolattűz is és a madársereg, mint egy bomba robbant fel, ezernyi repeszként szóródva szét a légben.
A fájdalom belehasított a tomporába. Lábai összecsuklottak. A fehér havon egyre nőtt a vértócsa. Fázott.
– Jöjjön Pista bátyám! Lesz mit enni a pulyáknak.
– Te Géza! Még él! – mutatott a rángatózó őzre – Ne hagyjuk szenvedni!
– Igaza van!
– Ne fázz tovább! – és a puska dörrenése mélységes csendet és nyugalmat hozott.