– Anyu, mit jelent az, hogy egy ember hideg? – kérdezte Minna, ahogy lóbálta édesanyja kezét, szökdécselve mellette a hotel parkjának kavicsos sétaútján.
– Hát, hogy már meghalt. Kihűlt a teste.
– Jesszusom! – kapta pici kezét ijedten a szája elé. Szemei nagyra nyíltak rémületében. – Az nem lehet, hiszen mozog, beszél!
– Kire gondolsz, kicsim? – nézett értetlenül rá az anyja.
– John bácsira. Tudod, arra a fura kalapos bácsira a harmadik emeletről.
– De hát honnan tudod, hogy így hívják? – kerekedett ki az anyukája szeme is. – És miért gondolod, hogy ő hideg?
– Hát, csak hallottam – vonta meg a vállát Minna, és rugdosta tovább a kavicsokat.
Az anyukája zavart tekintettel nézte az ő okos kicsi lányát: valóban, ő is hallotta már a társalgóban, hogy azt a furcsa öregurat hidegnek nevezték. Senkivel nem áll szóba; mindig elvonul egy sarokba egy könyvvel, vagy egy újsággal; a parkban is egyedül sétálgat, semmi közös tevékenységben nem vesz részt. De hogy ez a hatéves csöppség is már megértette, hogy ezt a kifejezést erre az emberre használták, azt nem is gondolta.
– Figyelj, kincsem – kezdett a mama a magyarázatba –, ha valaki nem udvarias, semmibe veszi a többieket, nem veszi ki a részét a közös beszélgetésekből, aki elhúzódik a többiektől, arra szokták mondani, hogy hideg ember. Az előbb félreértettelek, azért mondtam azt, hogy már halott. Ez a bácsi persze, hogy nem halott. Csak mindig magában tölti az idejét, soha nem társalog senkivel. Gondolom – vakarta meg a fejét kissé tanácstalanul –, ezért mondhatták ezt rá.
– De hát John bácsi igenis beszélget másokkal! – toppantott dühösen a kicsi lány.
Az anyuka meglepődött ezen a kifakadáson:
– Kivel, kincsem? Én se láttam még senkinek a társaságában sem őt.
– Hát velem – nézett fel az anyukájára.
– Veled? – A meglepetés szinte mellbe vágta a nőt: „Mikor volt alkalma az ő kislányának csevegnie egy idegen emberrel? És ő miért nem tud erről?” De nem akart ráijeszteni a gyermekre, ezért óvatosan próbálta kerülgetni a kérdést: – Hol beszélgettél te evvel a bácsival, és honnan tudod, hogy hogy hívják?
– Amikor ti apával azon a színházi előadáson voltatok, és én Sophiaval, a nörsszel voltam, akkor jöttünk ki sétálni ide, a parkba. És amíg ő a többi lánnyal beszélgetett a szökőkútnál, én virágokat gyűjtöttem a parkban. John bácsi rám szólt, hogy ne tépjem le az egyik bokor virágát, mert az mérgező. Odajött hozzám, és bemutatkozott. Valamilyen professzor. Arra már nem emlékszem, hogy milyen, minden esetre a virágokat nagyon ismeri – mosolyodott el Minna. – Megmondta a bokor latin nevét is. Meg a többi virágét is, amik a csokromban voltak. Elmondta, hogy a latin nyelvet már csak a tudósok, meg a doktorok beszélik, mert a többi okos ember, aki így beszélt, már mind meghalt. – Kíváncsi tekintetét felemelte az anyukájára: – Tényleg olyan okosak voltak régen az emberek, anya?
– Nem tudom, kicsim, de az biztos, hogy latinul már csak az egyetemeken, és a kórházakban beszélnek.
Minna elmosolyodott:
– Igen, John bácsi is azt mondta, hogy az egyetemen hívják úgy a virágaimat. – Aztán odafutott a lányka az egyik virágágyáshoz, óvatosan leszakított egy sárga virágot, és visszaszaladt vele az anyukájához. Odanyújtotta neki: – Erre emlékszem, mert majdnem ugyanaz a neve, mint igaziból: Narcissus Golden Bell. Tényleg olyan, mint egy arany harangocska – futott nevetésbe Minna piros ajka.
Az anyukája kikerekedett szemekkel vette át a virágot a kislányától:
– Hogy te miket tudsz? – nézett olyan kíváncsian a virágra, mintha tőle várta volna, hogy igazolja a lányka állítását.
– John bácsi nagyon okos. És nagyon kedves. Nem értem, hogy miért mondják rá, hogy hideg? – firtatta tovább a kérdést a kicsi.
– Hm, hát, igatából én is azt hittem – nézett le a leánykájára zavart tekintettel az anya.
– Egyáltalán nem hideg. Csak fáj neki, hogy elvesztette a feleségét, ezért nem szeret másokkal beszélgetni. Azt mondta, hogy előbb-utóbb szóba jön a család, és akkor el kellene mondania, hogy mi történt a nejével. És még nem tud beszélni erről. Én mondtam neki, hogy nekem se kell erről beszélnie, ha nem akar. Akkor aztán csak ültünk csendben egymás mellett a padon, és amikor megfogtam a kezét, rám nézett, és egy könnycsepp csurgott ki a monoklija alól. Nagyon sajnáltam őt.
Az anyukája elnézte az ő egyetlen büszkeségét: mennyi érzés van egy ilyen csöpp gyerekben!
– Pont, hogy nem hideg – bosszankodott a bajsza alatt a kislány –, inkább nagyon is kedves ember! Legközelebb meg is mondom majd annak a néninek!
– Nem kell, kicsim, azt hiszem, hogy John bácsi nem szeretné, ha beszédtéma lenne a többiek között. Hagyd csak, aki nem ismeri őt, hadd mondjon, amit akar róla! A lényeg, hogy te meg én tudjuk, hogy ő egy igazán meleg szívű ember.
Minna egyetértően bólintott, és tovább szökdécselt az anyukája kezét szorongatva a park kavicsos utacskáján.