Menyhártné Zana Éva: TomTom és Yolanda

Lizbeth elgondolkodva ült le a ház előtti pihenőpadra. Szépen ápolt gyep, gondozott virágok. A lépcsőház is tiszta volt, ahonnan az imént lépett ki.

– Istenem, az élet nekem is adhatott volna ilyen szép, hosszú szerelmet. De nekem nem jutott senki. Szociális gondozó vagyok, családsegítő és kirendelt gyám az öregek mellé, akiket most látogattam meg. TomTom és Yolanda… Milyen boldognak tűntek, ahogy egymás kezét szorongatva ültek velem szemben…

Egy fiatalasszony ért vissza a bevásárlásból. Látásból már ismertem, így köszöntöttük egymást. Leült mellém a padra, ölébe vette fáradt kisfiát. Beszélgetni kezdtünk. Ahogy szó szót követett, valahogy megemlítettem az öreg házaspárt, hogy mennyire irigylem a szép, hosszú szerelmüket. Furcsán nézett rám. Elköszöntünk.

.  / .

– De jó hogy elment ez a némber! – pufogott TomTom. Szét vet az ideg! Hová dugtad el már megint a távirányítót, te szerencsétlen, életem megkeserítője? Már széttúrtam a szekrényt, az ágyneműtartót, az összes fiókot. Sőt! A fagyasztóba is benéztem, mert a múltkor onnan került elő… De tudod mit találtam? Egy darab szalonnát, szépen becsomagolva a zoknijaim között!!! Hogy mikor visz már el az ördög… Nem tudom, mi a franckarika van veled! Nem elég, hogy alig látok, még ezzel is bosszantasz????

Yolanda értetlenül nézi a férjét. Kukkot sem ért az egészből. Régóta nem hallja már, miket kiabál rá TomTom. Nehéz is lenne, mert mindenütt bömböl a TV, a rádió, hogy valamennyi hang eljusson süket füleihez.

– Ezt keresed, kedvesem?- és egy fóliába csomagolt süteményt varázsol elő a fürdőszobaszekrényből.

– Te szerencsétlen, nyomorult vénasszony! A TÁVIRÁNYÍTÓT keresem!!!- ordítja a férfi, és már ütésre emeli a kezét.

Yolanda épp lehajol, hogy megigazítsa TomTom nadrághajtókáját. Nem szerette, ha trehányul néz ki az ura. TomTom lök egyet az asszonyon, és nagy dérrel-dúrral kiviharzik a lakásból. Még remegve a dühtől, a garázsba indul, hogy megnyugtassa zaklatott idegeit. Ott tartja a jó kis házi pálinkát és a sört, bort. Mindig hűvös van. Itt legalább nem kerül Yolanda kezébe, nem tudja előle eldugni.

– Yolanda! Istenem, micsoda egy remek, tűzről pattant gyönyörűség volt! Reszkettem érte! Lehoztam volna a csillagokat is neki az égről… Igaz, voltak, mindig voltak nőim. Szerettem őket, na, nincs mit szépíteni. De Yolandába őszintén szerelmes voltam! A dús, hosszú, göndör, vöröses árnyalatú barna haja, egyenes, büszke tartása, formás lábai, feneke, karcsú dereka… pont úgy volt bögyös, ahogy én szeretem… Bájos arca rögtön elvarázsolt! – mélázik TomTom. – Igen, imádtam. Szeretem én most is. De már nem bírom elviselni. Egy szipirtyó lett. Igen! Mindenemet eldugja. Ránézni is rossz a vén kettégörnyedt testére. Kiráz a hideg, ha hozzám ér! De ha nincs velem, hiányzik… Bizony!… 50 év nagy idő… Közben köszönget úriemberesen jobbra – balra, megkérdezve mindenkitől – Te ki vagy? Mert látni már alig lát, az arcokat se igazán ismeri fel.

A garázskapu nyikorogva tárul. Az öreg amorozó belép, reszkető kezekkel tölt egy felest. Leül az otthonról kiselejtezett fotelba, és csak néz maga elé…

.  / .

Yolanda eközben gondosan elcsomagol ezt-azt. A fehérneműs szekrényből is előkerül egy darab süti. Csodálkozva nézi, hogy került oda.

– TomTom! Gyere, kedvesem, egyél egy kis sütit! – kiabálja. Ténfereg kicsit a lakásban, de nem találja, így elindul megkeresni a férjét. Kilép az ajtón, és zavarodottan körülnéz, majd kiabálni kezd: – Segítség, megöl, jaj, istenem, valaki… – „lerohan” a lépcsőn, amennyire nyomorék teste engedi, és berobog egy nyitott ajtón. – Doktor úr! Segítsen, szólítja meg a kilépni készülő férfit. Segítsen, megver, megöl, jajj, istenem! – A férfi értetlenkedve néz rá. Leülteti, hogy nyugodjon meg, de sajnos nem tud segíteni ő sem nem orvos, sem nem rendőr. Yolanda elkerekedett szemekkel ránéz: – Nem látta TomTomot? – kérdi, majd felpattan. – Az anyukámhoz kell mennem. Nagyon beteg. Azonnal oda kell mennem – motyogja, majd sietve kilép a házból. Házipapucsban, vékonyka otthonkában. Kint hideg van, feltámadt, és egyre erősebben fúj a szél.

– TomTom, kedvesem, hova tűntél? Biztos megint valami szoknya után kujtorogsz. Azt hiszed, nem tudom? Számon tartom mindet! Érzem a szagukat rajtad! Istenem, hová lett a régi családom, a gyerekeim? Mindenkit ott hagytam MIATTAD Angliában, úgy szerettelek. Hol vagy? Szerelmem? Jajjjjj, hol vagyok? Kérem, segítsenek! Megöl, Jajjjjj!!!

– Hölgyem! Segíthetünk? Áll meg mellette egy rendőrautó.

– Mit akarnak maguk tőlem? Nem látták TomTomot? Ő a férjem. Nem találom. Nem tudom, hogy hívnak. Nem találom. Mit mondtak, kit keresnek? Az anyukámat akarom. Anyukámhoz kell mennem… Segítsenek, megütött, meg akar ölni – kapaszkodik kétségbeesetten a rendőr karjába, aki, látva milyen zavarodott a már teljesen átfagyott idős hölgy, beülteti a szolgálati autóba, és kórházba viszi.

.  / .

TomTomot az üres lakás várja. Most ő kezd őrült rohangálásba, végigjárja a tíz emeletet, mindenhova becsönget, nem látták-e a feleségét. Többen csatlakoznak hozzá, róják a környékbeli utcákat, szólongatják, de nem találják sehol. Végigtelefonálják a kórházakat, a mentőket, de sehol nem adnak felvilágosítást. Végül a rendőrséghez fordulnak. A diszpécser felveszi az adatokat, személyleírást kér, majd végigszólongatja a járőrautókat. Az utolsóval szerencséje van. Épp jelenti a másik vonalon, hogy egy zavarodott idős hölgyet vettek fel, és a kórházba szállították. Sem a nevét nem tudta, sem azt, hol lakik, nem voltak nála iratok sem. TomTom Yolandára ismer. Kéri, hozzák inkább haza. Sajnos nem lehet, a hölgy nincs olyan állapotban. Majd a kórházban meglátogathatja… közlik vele. Az öreg elkeseredetten megy haza.

. / .

A minap hozzájuk készültem. Az utcán futottunk össze. Kézen fogva jöttek. Yolanda üdvözült mosollyal köszönt vissza. Kacéran igazított frissen festett, dauerolt frizuráján.

– Na, hogy tetszem, kedvesem? Holnap lesz a nagy nap! Összeházasodunk TomTommal! –simít egyet a hasán.- Látod, nemsokára megszületik a gyermekünk is…

TomTom nem szól. Szeretettel végigsimít felesége görnyedt hátán. Óvatosan segíti fel a lépcsőn. Kinyitja neki az ajtót, visszanéz rám, megvonja a vállát, csibészesen elmosolyodik, kacsint egyet és eltűnnek az ajtó mögött….

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva