7 év. Ennyi idő telt el, mióta elvesztette őket balesetben.
Felesége, Aliz és két kislánya, Dorka és Lencsi, szíve-lelke-élete lett áldozata egy felelőtlen, ittas, kábítószeres fiatalembernek.
Marcell átláthatatlan kerítést húzott a háza elé, hogy ne lássa senki a fájdalmát, ha őrjöngve tört-zúzott a lakásban és a ház körül, mikor nem bírta tovább…
Az udvaron csodaszép, hatalmas fenyők nőttek. Pontosan hét.
Egy hétfői napon felkapott egy fejszét, felmászott az egyikre, lecsapkodta az ágakat, majd a csúcsot. Kicsit körülményesen jutott le, ragadt a gyantától, és csak az ágcsonkokon tudott lemászni.
Másnap a következő fenyő jött, aztán a többi. Hét végére csak a megcsonkított csupasz törzsek maradtak. Az ágakat kihordta a porta elé, és elégette.
Mikor visszatért az udvarra, akkor vette észre a földön heverő apró, törött tojásokat, egy elpusztult galambot és egy másikat, amelyik sírva repkedett az ágak hűlt helyén, keresve párját…
Marcell meredten nézett maga elé, óvatosan felemelt egy elhullajtott madártollat, majd kormos tenyerei közé fogta a szürke madarat, végigsimított a szivárvány színeiben tündöklő szárnyvégeken.
Leült a földre, és keservesen zokogni kezdett. Sírt, amíg el nem apadtak a könnyei. Végre kisírt magából minden lelkét emésztő fájdalmat.
Sajnálta a galambokat. Éveken át bosszankodott boldog burukkolásukon. Lehet, amiatt vágta ki a fákat. Mert nem volt más magyarázat eszement tettére.
Zsebéből előhúzott egy rongyosra olvasott pici noteszt, s csak úgy magának, ki tudja hányadszor, olvasni kezdte az utolsó oldalt. Illetve nem olvasta, hiszen kívülről fújta minden szavát. Felesége írta, szeretett ilyen rövid versikéket írni:
„ a közeli templom tetején gaz és egy fácska nő
az elhagyott hit
reszketve bújik meg
az oltár mélyén
s riadtan menekülne
mikor megkondul
a lélekharang…”
Maga sem értette, miért tetszik neki annyira. Talán mert őt is elhagyta a hite azon a hét évvel ezelőtti napon. Talán, mert ez volt az utolsó pár sor, melyet a baleset előtt Aliz gyorsan papírra vetett, hogy majd jó lesz valamelyik verséhez… Ott hevert az autó ülésén a pici füzet, a szétszóródott holmijai között. Azóta sem vált meg tőle. Soha nem is fog. De most már nem fáj úgy…
A másik galamb még hónapokig jött, kereste, hívta, siratta a párját. Mintha én volnék – gondolta Marcell.
Lelke lassan gyógyulásnak indult. Rendbe rakta a szétzúzott udvart, házat, melléképületeket. Már képes volt szóba állni a szomszédokkal, rokonokkal, kollégákkal. Rendbe rakta a külsejét is. Aliz biztos megdicsérné. Nem szerette ha toplákul nézett ki, mindig veszekedett vele…
A fenyők úgy maradtak, ágatlanul, csúcstalanul meredtek az égre. Mint kopjafák, őrizték az emlékét az elmúlt hét keserves évnek.
