A kis csapat rendületlenül haladt előre. Elől két férfi, hátul két férfi, középen pedig a nők és a gyermekek. Nagyon ügyeltek arra, hogy csendben meneteljenek, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, mert az az életükbe kerülhet. A kicsi gyermekek is pisszenés nélkül haladtak édesanyjuk kezét szorongatva. Átérezték a helyzet súlyosságát még akkor is, ha nem tudták pontosan mit is csinálnak. Érződött a feszültség szüleiken és tudták, most nagyon fontos dologról van szó.
A hó alól felszabadult avar, már rég megszáradt és levelei csörgő szárazsága nem engedte a nesztelen tova haladást, de lélegzetüket visszafojtva bíztak abban, hogy ezt csak közelről lehet hallani.
A sort záró két férfi folyton oldalra és hátra pillantva kémlelte a terepet. Igyekeztek nyugodtak maradni, de családjaikat maguk előtt araszolva látni, nem éppen a legmegnyugtatóbb helyzet volt. Nyugtalanságukat fokozta, hogy nem olyan terepen jártak, amit ígértek nekik. Nem volt szó róla, hogy ilyen hosszan kell majd gyalogolniuk a sötét éjszakában.
A férfi, akit rendesen megfizettek, hogy áthozza őket a határon, mégsem jött át velük. Átverte őket. Csak egy rövid szakaszon jött. Azt mondta: „Itt menjetek előre, lesz majd két három szakasz, ami göröngyösebb egy kicsit, de amikor átértek a bokros területen már a határ túloldalán lesztek.”
Ehhez képest már átjöttek egy tisztáson, egy bokros területen, egy durvára boronált szántón, egy akácos területen és most ismét ezen a fás majdnem erdős részen. Ilyenről nem is volt szó. Na meg persze a mesterségesen ásott vizesárkokról sem. Azokról egy hang nem sok, annyi sem hangzott el. Ez meg is rémísztette őket, hogy talán nem is jó irányba mennek. De nem volt más választásuk mentek tovább. Vissza semmiképpen nem fordulhattak. A vizesárkok elég mély árkok voltak, csupán az volt a szerencséjük, hogy nem volt bennük víz. Amelyik keskenyebb volt azt átugrották, aki nem tudta, annak segítettek. Némelyik viszont elég szélesre volt ásva, ezért a partján felfelé indultak, hátha ott elkeskenyedik kicsit.
Lehet ez volt a baj? Eltértek az útvonaltól? Ezek jártak Géza fejében, amikor észrevette, hogy Péter lemaradt. Nem is lemaradt, hanem megállt. Egyenesen ledermedt. Géza csak egy pillantást vetett rá, és tudta nagy a baj. Nagyon nagy. Körbenézett, de nem látott a sötétben semmit és senkit.
A többiek már jóval előrébb tartottak. Géza a csapat és Péter között félúton nem tudta, mit tegyen. Menjen a többiek után vagy forduljon vissza Péterhez? Ez utóbbit választotta. Nagyon lassú léptekkel körbe-körbe kémlelve visszaért Péterhez.
Megállt mellette és először jobbra, majd balra nézett. Ekkor jeges rémület szorította össze a szívét. Kiverte a hideg veríték, keze remegését már észre sem vette. Megértette, miért fagyott le Péter, aki még mindig mozdulatlanul állt egy helyben. Az egyik bokor mögül egy németjuhász kutya nézett farkasszemet velük. Nem mozdult, nem ugatott, csak az ínyét húzta fel és vicsorgó pofával nézte őket. A félelem kézzelfogható volt. A rémület a két férfit lebénította. Sokkot kaptak. Mintha odaszögezték volna a földhöz őket.
Nem tudták sem a kezüket sem a lábukat mozdítani. Géza agya azonban ezerrel pörgött. Ez nagyon furcsa. Miért nem ugat ez a kutya? A határőrök ilyen kutyákkal járőröznek. Két határőr és egy kutya. Erről hallott már régebben, hogy így őrzik a határ szakaszát. Mindenki a maga szakaszát. De hol vannak a határőrök? Nem látott egyet sem. Ha a kutya magában van, mert elszabadult valahonnan, akkor pedig miért nem ugat? Nem értette.
Viszont valamit cselekedni kellett. A csapat már messzire eltávolodott tőlük. Lehet jobb is így? Lehet, ha ők itt elterelik a figyelmet, a többiek megmenekülnek? De miért nem ugat a kutya? Miért nem lépnek elő a határőrök, hogy elfogják őket? Ez kész őrület!
Nem állhatnak itt tétlenül. Valamit cselekedni kell! Hát, ha nem ugat a kutya, és nem is jön elő senki, akkor tovább kell menniük! Megvolt az esély, hogy elfogják őket. Ha nem tették, legyen az ő bajuk.
Nagyon lassan, úgy, hogy még szinte ő sem érzékelte elindult a keze Péter karja felé. Nagyon csendben megbökte és Péter fülébe súgta, hogy induljanak. Péter szeme, mintha transzból jött volna vissza újra életre kelt és óvatosan, alig láthatóan biccentett. Mint egy lassított felvétel úgy indultak el. Minden másodperc végtelen időnek tűnt, lábuk ólomsúlyú léptei csak fokozták ezt az érzést. Testük megfeszült minden egyes mozdultnál, és idegeik is pattanásig feszültek.
A kutya nem mozdult. Csak a vicsorgást fokozta, de nem mozdult és még mindig nem ugatott. Állt a bokor tövében, a sötét éjszakában.
Úgy tűnt mintha a hold is érezte volna ezt a feszült helyzetet, és egy nagyobb felhő mögül figyelte volna a jelenetet. Legalábbis a két férfi még sötétebbnek észlelte az éjszakát, mint eddig. Végre tisztes távolságba kerültek a kutyától és egy idő után már nem tudták megkülönböztetni alakját az éjszaka többi árnyaitól. Gyorsították lépteiket, hogy utolérjék a családjaikat. A végén már futottak, mert olyan messzire kerültek a többiek. Futás közben egymásra néztek, és szavak nélkül megegyeztek, hogy erről egy szót sem szólnak a többieknek. Nem akarják megijeszteni őket. Szinte önkéntelenül mindketten bólintottak. Nem tudták hova tenni a történteket, de ez most nem vonhatja el a figyelmüket. Ezen most nem gondolkodhatnak, ezt most nem beszélhetik meg. Ki tudja, mivel találkoznak még az éjszaka folyamán?
Ébernek kell lenniük! Nagyon ébernek!
Tóthné Erdei Gyöngyi – A nevem Tóthné Erdei Gyöngyi. Romániában születtem, de már 26 éve itt élek Magyarországon. Mindig is nagyon szerettem olvasni és imádom mások történetét hallgatni vagy olvasni. Gyermekkoromban mindig a felnőttek körül játszottam, hogy halljam miről beszélnek. Az iskolában a matematika és a fogalmazás volt a kedvenc tantárgyam. Amikor Magyarországra jöttünk hosszú leveleket írtam az ottmaradt barátaimnak és rokonaimnak. A válaszlevélben folyton elnézést kértek, hogy ők nem írtak olyan hosszú leveleket mint én. Most újra előtérbe került az írás az életemben, csak most egy teljesen más formában.
