Soós Éva

Soós Éva: Számlanyitás

Napokig tartó erőgyűjtés után szánta rá magát, hogy bemenjen a városba. Nem szerette a tömeget, az időjárás sem kedvezett neki, a bankokat meg végképp utálta. Még egy bankkártyája sem volt élete során, csak egy régi nyavalyás folyószámlája, azt is muszájból nyitotta néhány éve.

Az erős szélben szaporán lépkedett a macskaköves utcán. A napfényben szikrázóan rakoncátlankodó göndör vörös fürtjeit a szája elé fújta. Nyüzsgött a belváros hiába volt aznap munkanap. Zöld szájmaszkját egyik kezével az ajkaira szorította, másik kezével a vállára akasztott piros táskáját markolta. Zsebében ott lapult egy paprika spray. Jó ideje már ki sem mert menni anélkül az utcára.

Kivette jobb kezével és eltüntette markában a mérget osztó kicsi fekete szerkentyűt.

– Talán ez a bank nem lesz túl drága – gondolta, mert a korábbiak más-más címen jelentős összegeket számoltak volna fel a tranzakciók során.

Felnézett a fekete alapon aranybetűvel tündöklő bank feliratára, összeszedte magát és megállt az automata üvegajtó előtt.  Átgyalogolt saját tükörképén a hangtalanul nyíló ajtó alatti keskeny sávon.

A biztonsági őr az ajtóval szembeni egy pultnál posztolt. Magas szoborszerű alakja éppoly fontos kelléke volt a banknak, mint az érték, amit őriztek.

Sötét, ünnepinek tetsző öltönyben, rövidre nyírt szőke hajjal, hatalmas szekrényként állt a helyén.

Rendíthetetlennek tűnt, nyilván ezt kívánja a biztonsági protokoll.

– Segíthetek ? – zengte a nagydarab férfi. Érdeklődése őszintének hatott, bár kissé hivatalosnak tűnt.

Kivételesen nem zavarta a „segíthetek” szó nem úgy, mint az üzletekben, ahol a böngésző vevőt sorra-rendre megzavarják ezzel az erőszakoskodó kérdéssel.

Az asszony lehúzta a maszkot a szája elől, óvatosan az álla alá csúsztatta és csak állt némán. Szemei mereven csillogtak, beszélni szerettek volna helyette. Köszönni akart, de egy árva hang nem jött ki a torkán.  Jobb kezét a mellkasára tette, fejét kissé előre hajtotta és néhány másodpercig várt majd halkan megszólalt:

– Bocsánat! – egy pillanat. Érezte, hogy az addig lappangó levegő lassan megindul a tüdejében. Amíg fel nem ért a hörgőkig, nem tudott megszólalni.

Az őr átlátta a helyzetet, megértően nézett rá és várt.

– Deviza számlát szeretnék nyitni.

– Arra tessék!

Miközben a bal sarok felé mutatott, szemével követte az ügyfél lépéseit egészen az ügyintéző asztaláig. Csak hárman voltak az ügyféltérben. Egy férfi alkalmazott a jobb sarokban lázasan telefonált, miközben egy utazási prospektust hajtogatott.

A fiatal, rövid hajú ápolt nő széttárta karjait a fényes asztallapon, csaknem elfeküdt rajta. A kitűzőjét még sikerült leolvasni: Kardos Boglárka. Szemei élénk érdeklődésről tanúskodtak, sőt: úgy vetette rá magát a vörös hajú nőre, mint béka a légyre.  Felvette a hivatalos, fontoskodó kedveskedő álarcot, majd a kötelező mosoly kíséretében az asszonyhoz fordult.

– Miben segíthetek?

– Deviza számlát szeretnék nyitni. USD devizában.

Reggel kilenc óra lehetett. Hősünk úgy érezte, ő ma a legelső ügyfél. Ez az utca egyébként is a bankok utcája volt; legalább ötöt számolt össze út közben.

Az ügyintéző a dollár szó hallatán azonnal felvett egy méltóságteljes pózt. Felállt ezzel is nyomatékot adva személye és az ügy fontosságának.

„Hopp egy légy!” cikázott át az agyán. „Most egy kicsit megkínozom.”

Ettől kezdve ő lett a főszereplő. Végre eljátszhatta, hogyan kell a kiszolgáltatott ügyfelet a szokásos rutinnal a sárga földig degradálni.

Szerencsétlen nőt vallatóra fogta.

– Honnan vár devizát?

– Ö…ö… – Európából… Belgiumból… Portugáliából…

Egyáltalán nem volt felkészülve ilyen kérdésre éppúgy, ahogy a többire sem.

– Most akkor honnan pontosan?  Már csak egy arasz választotta el az ügyféltől, annyira előre kúszott az íróasztalán.

– Hát…izé… még nem tudom – nyögte . Közben izzadni kezdett a homloka, elérte a légszomj, kiszáradt a szája.

– Kisebb, vagy nagyobb összeget?

– Kisebbet… – Erre a kérdésre amúgy sem tudott volna pontos választ adni.

– Mégis mennyit – ötszázat, ezret…, többet?…

– Két-háromszázat; maximum ötszázat…

– Milyen gyakorisággal érkezne a valuta – kíváncsiskodott tovább.

„Most egy kicsit beletúrok a  zsebébe, aztán  fokozatosan próbálok belelátni a veséjébe”

Kezében piros tollal egy darab összefirkált papír felett körözött. Nem írt rá semmit a válaszok közül, csak vaktában cikázott. Látszott rajta, hogy a feltett kérdések semmilyen jelentőséggel nem bírnak, de valahogy mulatni kellett az időt, és jeleznie kellett, hogy érdeklődése őszinte, fontos, sőt: nemzetgazdasági érdekeket is szolgál. „Itt a lehetőség! Meg kell szorongatni a dolláros csajt, hadd szívjon!”

Az utolsó kérdésre amúgy sem tudta a választ, de ha mégis, csak valami félrevezetőt mondott volna.

– Milyen címen érkezne az összeg?

– Ö…ö…   pókerezek néha, meg tartoznak is.

Persze egyik sem volt igaz. A póker-tanulásba egyszer már beletört a bicskája, de nem jutott semmi más az eszébe.

„Nocsak, nocsak, fogtam egy élő szerencsejátékost” – gondolta, de még ennél is többet akart tudni.

– Mégis valami közelebbit tessék mondani: melyik országból várja?

Talán a pókertől, talán mástól, de látszott rajta, hogy vérszemet kapott. Esze ágában sem volt áldozatának megkegyelmezni. Az ügyfél minél bizonytalanabb válaszokat adott, ő annál többet szeretett volna megtudni. Felébredt benne a vipera ösztön; kiszívni az összes vérét, aztán holtsápadtan hagyni összerogyni.

Az asszony arcát foltokban öntötte el a vörös láng, szíve hevesen kalimpált, a dobhártyája lüktetni kezdett. Úgy érezte, sose lesz vége a kérdezősködésnek. Mellkasa összeszorult, elfogyott legnagyobb kincse, a levegője.

„Most kellene áthajolni az asztal felett és megtépni” – villant át rajta. Elméjében már rázta is a nőt a füleinél fogva és vicsorgott.

Gyenge úrinőként mégsem teheti meg, így hát a riadt nő szemei közé nézett és villámokat szóró tekintettel belesziszegett:

– Hol vagyok én tulajdonképpen?  Azt hittem, ez egy bank, de ahogy látom, inkább nyomozó hatóság.  Vagy tévednék?!

Szemei most már ezüst karikákat és sárga szikrákat szórtak, pillái rebegtek. Hevesen kapkodta a levegőt, ökleit rányomta az asztallapra, mellkasával egészen közel a nőhöz nyomakodott. Érezte a nő savanyú leheletét.

– Mi köze magának ehhez? Muszáj az ügyfelet ilyen kérdésekkel vegzálni? Önnek az lenne a dolga, hogy elvégezze a számlanyitást . Nem azért fizetik?

Próbálta titkolni a remegést, az idegesség okozta légszomjat, de nem adta fel. A végső kegyelemdöfésre készült.

– Sajnálom, de fel kell tennem néhány kérdést hivatalból – mondta. És amit mondott, saját maga is elhitte.

A nő áthajolt az asztalon, nyugalmat erőltetett magára és halkan, sziszegve, forró lehelettel az arcába búgta:

– Akkor most én kérdeznék valamit. Azzal két kezét bizalmasan a vállaira tette, kitámasztotta a karjait és mélyen, tettetett sajnálattal a szeme közé nézett.

– Mióta dolgozik maga ebben a bankban?

– Négy éve – jött a válasz.

– Kérdezhetnék még valamit?…

– Meddig szeretne itt dolgozni?  Mennyire fontos magának, hogy itt, ebben bankban dolgozhasson?

A banki alkalmazott villámgyorsan felfogta, hogy az ügyfél megfenyegette.

Forgószékét a mögötte lévő szekrényig tolta, kezeivel két oldalt átfogta a fejét, mindkét kezén összezárta ujjait  és elkezdte szagolgatni.

„Ismerős mozdulat , helyén vagyunk: epilepsziás roham. Most majd elindul az ablak felé és át akar menni rajta” „Így szokta a szomszédja is”.

Az asztal belső oldalán az alkalmazott eszeveszett rángatózásba kezdett. Szemei fennakadtak, szája sűrű fehér habbuboréktól tajtékzott. Iszonyatos erő tombolt benne. Nem volt többé ura magának. Csapkodott, rugdalózott, kalimpált, lesodorta az asztalon fekvő nyomtatványokat. Megfordult maga körül, üveges szemeit a mennyezetre szegte, majd lehajolt és erős sugárban a még mindig szórakozó kollégája irányába hányt.

Miután kivégezte a banki alkalmazottat, a részvét legkisebb jele nélkül felállt és megindult a kijárat felé.

Még odaszólt a biztonsági őrnek:

– Nem sikerült.

Átlépte a lábtörlőt és elvegyült az utcai forgatagban.

Soós Éva
Soós Éva

Soós Éva – Minden tevékenységemet női mivoltom határozza meg, de már nem óracsörgésre ébredek. Azok az idők elmúltak. Jöttek helyette írásra, festésre, állandó kísérletezésre sarkalló sokkal termékenyebb, érdekesebb évek. Írni mindenki tud, jól írni kevesebben.  Utóbbit tűztem ki célul magam elé; ezért küzdök a saját eszközeimmel a saját korlátaim ellenére is. Az írás – csakúgy mint a festés – hihetetlen örömöt és inspirációt ad. Szóval: írni muszáj.