Palotai H. Zsófia

Palotai H. Zsófia: A kékhajú

Különös ez a hely, gondolta Ulrik herceg, amint a pirkadat tompa rózsafényébe burkolózva közelített a vár felé. Hatalmas, vaskos falú építmény volt, akár ezer zsoldos is elférhetett volna benne, de életnek közel s távol semmi jelét sem látta.

Nyomasztóan hatott a hercegre ez a környék. Csatatéren, nyílt színi összecsapásokban soha nem félt, hiszen látta az ellenséget, fel tudta mérni az erejét. Most meg csak úgy térjen be egy lakatlannak tűnő várba, ahol ki tudja, miféle veszedelmeket rejthetnek a folyosók? Hiába, olyan fáradt volt ő is, a lova is, hogy nem szívesen vállalt volna valami kockázatos kerülőutat. Ki tudja, hátha mégis akad egy lakó odabent, talán egy vén, mogorva rablólovag, aki megengedi, hogy ő megpihenjen odabent.

Egyelőre úgy tűnt, tévedett. Sem a függőhídnál, sem az udvarban nem találkozott emberrel. A várfalat benőtték a kúszónövények, és Ulrik lovának léptei mindenféle állatot riasztottak fel a szendergésből: madarat, cickányt, patkányt. Minden lépéssel csökkent a félelme és nőtt a kíváncsisága. Miféle vár lehet ez?

Kikötötte a lovát az udvaron, vett egy nagy levegőt és belépett magába az épületbe. Hatalmas előcsarnokra számított, de meglepetésére a vár belül inkább labirintusra emlékeztetett. Egyik szobából nyílt a másik, és Ulrik, ahogy egyre beljebb hatolt, hamarosan eltévedt. A berendezés száz-kétszáz éves is lehetett, vastagon belepte a por, ráadásul minden terem annyira egyforma volt, hogy néha abban sem lehetett biztos, nem járt-e már itt pár perccel ezelőtt. De végül minden szoba más ajtókon át vezette tovább, és most már biztosra vette, hogy az épület teljesen lakatlan.

Egészen addig, amíg egy magas ablakú, pihenőszalonra emlékeztető helyiségben rá nem talált az első emberi lényre, egy selyemruhás, nagyon elegáns leányra. Olyan volt, mint bármelyik hercegkisasszony az apja birodalmából. Ulrik látott már szőkét, barnát, feketét és vöröset is, de ilyen kéket még sohasem. Márpedig ennek a leánynak, mint egy vízesés, mélység-kék haj omlott le a vállára. Amikor észrevette Ulrikot, összerezzent és felkiáltott:

– Vigyázz, te bátor legény! Vigyázz!

– Mire? – kérdezett vissza Ulrik, és ösztönösen a kardjához kapott. – Van itt valami veszély? Vagy talán valaki? Ne félj, szép hölgyem, én, ha kell, mindentől megvédelek…

– Nincs itt senki más – suttogta a hercegnő. – Egyedül vagyok az egész várban.

– Akkor meg miért vigyázzak?

– A szörnyeteg. Bármikor visszajöhet.

– Miféle szörnyeteg?

– Aki idehozott engem.

Ulrik értetlenül nézte szegény, rettegő kis leánygyermeket, és újra felébredt lelkében a védelmezés vágya. Közelebb lépett, persze vigyázva, hogy meg ne ijessze őt, és feltette a kérdést:

– Mi történt hát veled? Hogyan kerültél egy szörnyeteg karmaiba?

Nem érkezett válasz. A herceg ilyen közelről még jobban kivehette, hogyan táncol a kék hajon az ablakon beszűrődő ezüstös fény, és elakadt a lélegzete, annyira gyönyörűnek találta. Most döbbent csak rá, hogy mindig ilyen különleges hercegnőről álmodott, ezért is halogatta olyan sokáig a leánykérést az apja kastélyában, sőt, talán ezért indult erre az egész kalandos vándorútra is.

– Elrabolt? – faggatta tovább a kékhajút. – Elhurcolt az otthonodból?

– Nem, nem – rázta a fejét a leány. – Én magam jöttem vele. Azt ígérte, hogy csodaszép kastélyt ajándékoz nekem, szolgákkal és udvarhölgyekkel, ahol a kertben soha nem hervadnak el a rózsák, illat borít el mindent, és soha nem szűnik meg a madárdal. Aztán, amikor ide érkeztünk…

Elcsuklott a hangja. Ulrik herceg értetlenül bámult:

– Te csak úgy elmentél egy szörnyeteggel?

– Csak itt mutatta meg az igazi alakját. – A hercegnő lehajtotta a fejét, a hajszálain így még vidámabban mozgolódtak a kék fénysugarak. – Amíg le nem vette a kesztyűjét, nem láthattam, hogy a kezéből karmok állnak ki. Hajat növesztett, hogy ne vehessem észre alatta a szarvakat. Mindig csak szelíden mosolygott, de itt megtudtam, hogy a kacagó szája agyarakat rejt…

Ulrik megborzongott, és megint megérintette a kardját, hogy biztonságot merítsen belőle.

– És ez a rémség, ahogy mondod, bármikor betoppanhat ide? Hát akkor gyorsan tűnjünk el innen, amíg még nincs itt! Ne félj, kicsi kincsem, én megmentelek innen…

– A szörnyeteg megátkozta a várat – mondta a kékhajú. – Csak akkor mehetek el innen, ha egy herceg ezen az ablakon mászik be hozzám, és átemel az ablakpárkányon.

– Ez nem tűnik nehéz feladatnak – nevetett Ulrik. – Ostoba egy szörnyeteg lehet, ha csak ilyen átok telt tőle.

– Nem, nem… Akik eddig jártak erre, mind elkeveredtek a várban. Hallottam a hangjukat. Én bezzeg hiába kiáltoztam értük, az átok miatt nem jutott el hozzájuk, elnyelték a falak. Aztán, mivel nem találtak itt senkit, előbb-utóbb mind elmentek… Te vagy az első, aki idáig ért…

– Innen viszont már tényleg könnyű a dolgunk. – A herceg bátorítóan megveregette a leány karját. – Kiugrom az ablakon, aztán visszamászom érted.

– Magasan áll ez az ablak…

– Engem ugyan ne félts – biztatta a herceg. – Nem fogom összetörni magam.

Amilyen könnyen esett ezt megígérni a kékhajúnak, annyira sajgott utána a térde, amelyre érkezett. Észre sem vette az imént, amíg szobáról szobára kutyagolt, hogy merre lejt a talaj: ez nem egy földszinti ablak volt, amire ő számított, hanem már majdhogynem egy első emeleti. Hogyan másszon hát vissza? Miután úgy-ahogy kimasszírozta a fájdalmat a térdéből, és tisztábban bírt gondolkodni, már meg is találta a megoldást. Kívülről megkerülte a várat – futólépésben is eltartott vagy negyedóráig –, eloldozta a lovát, és vele együtt indult vissza. Ha képes lesz biztosan megállni a nyeregben, éppen elér majd a párkányig a karja. A leánynak csak belé kell kapaszkodnia, és már meg is menekült.

Még az utolsó pillanatban sem lehetett benne biztos, hogy nem riad-e vissza a kékhajú. Egy idegen nem tudhatta, mennyire fegyelmezett a lova, és milyen biztos egyensúlyérzékkel tartja ő meg magát állva a hátán. Még ha vágtázna a ló, akkor sem esne le, ezt a mutatványt sok lovagi tornán előadta már. De vajon bízik-e benne annyira a leányka, hogy ezt csak úgy bemondásra elhiszi? Amikor elsuttogta az ablakpárkányba kapaszkodva, mi a terve, maga is megérezte, milyen ijesztően hangzik.

A kékhajú mégsem habozott. Átlendítette a lábát a párkányon, belekapaszkodott Ulrik kinyújtott karjába, és hagyta, hogy az az erős férfikar lefelé húzza. Kicsit megijedt, sikkantott, összerándultak az izmai, de aztán megint ellazult. Odasimult Ulrikhoz, aki hátát a falnak vetve, óvatosan csúszott lefelé, és a fülébe suttogta:

– Köszönöm, drága megmentőm! Mostantól a tiéd vagyok örökké!

A herceg szívét meleg bizsergés járta át. Amikor maguk mögött hagyták a várat, úgy érezte, nem is üget alattuk a ló, hanem pár hüvelykkel a föld fölött repül.

– Micsoda gazfickó lehet az a szörnyeteg, aki így becsapott téged! – mérgelődött, miközben egyik karjával ölelte a hercegnő még mindig reszkető testét, a másikkal meg azt a hihetetlenül kék hajat cirógatta. – Még hogy virágok meg madárkák! Ez a vár a legborzasztóbb tákolmány volt, amit életemben láttam.

– Tudom – sóhajtott a hercegnő. – Annyira szégyellem…

Még valamit mondani akart, Ulrik várta is a folytatást, de a leány láthatóan meggondolta magát. Ulrik végül nem erőltette, hogy beszéljen – ki tudja, min ment keresztül, mi mindent rombolt le a lelkében az a rémes átok, a száműzetés a kihalt várban, amitől még egy épeszű ember is megtébolyodhat. Csak azt furcsállta, hogy miért hagyta magára a szörnyeteg ezt a gyönyörű, ártatlan teremtést. Ha már elrabolta, úgy illett volna, hogy személyesen őrzi, majd megküzd a lovaggal, aki a leány megmentésére érkezik. Micsoda gyávaság ez az átok! Ezt meg is mondta a kékhajúnak, akinek, Ulrik legnagyobb megrökönyödésére, eleredtek a könnyei.

– Talán… talán ha elfogadom, hogy a vára olyan, amilyen… hogy ő olyan, amilyen… akkor nem hagy magamra. De nekem több, jobb és szebb kellett. Nem tudtam őt szeretni, önmagáért, azt a rusnya várat meg még annyira sem. Amikor megkérdeztem, miért kellett ezt, miért mondott mást, mint az igazság, azt mondta… azt mondta…

Zokogásban tört ki. Kövér, kék könnycseppek áztatták Ulrik herceg elegáns vállrózsáját, és jó párszor vissza kellett kérdeznie: “Mit mondott? Na, tényleg, mit mondott?”, mire kihüppöghette:

– Azt mondta: “Hát azt hitted, te buta kisleány, hogy majd rád pazarolom a legszebb kastélyomat, a virágzó rózsát, a repkedő pillangókat és a daloló madarakat? Azt hitted, te leszel az, akivel mindezt megosztom? Hát tudd meg, bolond, te csak arra kellettél, hogy addig se legyek egyedül, amíg nagy utam során elérek ebbe a várba, boldogult szörny-nagyatyám örökségébe, ahol már régen nem lakom sem én, sem más. De holnap továbbindulok, hogy megkeressem az igazán szép és kedves hölgyeket, akik méltók a kastélyaimhoz, és nem vetnek meg azért, mert elsőre csak ezt a csúf építményt mutatom nekik. Te pedig itt maradsz, gondját viseled a váramnak egyes-egyedül, és ha arra kerekedne kedvem, esetleg néha meglátogatlak.” Utána megátkozta a várat, hogy magamtól biztosan ne szökhessek el. Végül letépte az inget, ami addig az óriási denevérszárnyait rejtegette, és kirepült az ablakon. Azóta nem is láttam.

Ulrik hallgatott. Nehéz volt megérteni, mit jelenthet, amit a szörnyeteg mondott. Ha nem kellett neki ez a leány, miért nem engedte haza? Ha próbára akarta tenni, miért hazudott neki a kezdet kezdetén? De a lényeg az, gondolta aztán, hogy ez már mind mögöttük van. Nem számít többé. Majd ő elviszi a kékhajút a saját kis várpalotájába, amelyet az apjától kapott a nagykorúvá érése idején. Nem mesebeli kastély, nem virágzik-illatozik örökké a rózsa, és a madarak is visszahúzódnak néha. Nincs sok szolga, sem udvarhölgy, de azért kényelmesen el lehet benne éldegélni. A hercegnő boldog lesz nála, mert mindent megad majd neki, ami csak erejéből és képességeiből telik. Ezt mind meg is mondta neki.

– Hihetek neked? – kérdezte megtörten a kékhajú.

– Most még nem kell hinned – rázta a fejét Ulrik. – De majd idővel bebizonyítom, hogy amit mondtam, az mind úgy igaz, ahogy van. Bennem soha nem fogsz csalódni, drága, szép szerelmem.

Így éltek boldogan jó pár esztendeig. Úgy látszott, a kékhajú maga is elfelejtette már a szörnyvárban átélt szenvedéseket, legalábbis soha nem emlegette őket. Sokszor visszaemlékezett viszont, mennyire megörült Ulriknak, amikor először látta meg abban a szalonban, és micsoda remény éledt a szívében, hogy talán ez a herceg végre megválthatja őt. A vándorénekesek pedig szívhez szóló versekben örökítették meg a hős történetét, aki a lova nyergében állva nyúlt fel a veszélyes, magas ablakba, hogy kiszabadíthassa a szerelmét a bús fogságból. A várúrnak és kékhajú kedvesének története mindenkit megérintett, aki csak hallotta.

Végül Ulriknak, akit igazságosságáért és bölcsességéért egyre jobban megszerettek a vazallusai, de még az egyszerű nép is, eszébe sem jutott többé a rémséges vár meg a szörnyeteg. Lefoglalták az apró-cseprő ügyek, mind a saját vára, mind az apja nagy birodalmából őrá maradt rész irányítása. Olyan jólesett neki a gondolat, hogy egy átdolgozott nap után mindig ott találja hálószobájában az ő drága hercegnőjét.

Egy napon, amikor szokás szerint fáradt volt már a sok parancsolástól, vitaelsimítástól és adománylevél-diktálástól, és szemét dörzsölve belépett a személyes lakosztályába, a leányt az ablaknál találta. Kék haját borzolta, fel-feldobálta a kívülről érkező, de a szoba nyugalmába besüvítő szél, és elsőre észre sem vette, hogy Ulrik is a szobában áll.

– Mit nézel úgy, szerelmem? – kérdezte ő, és közelebb lépett. – A messzi erdőket? A hegyeket? Talán elvágyódsz innen?

A hercegnő szemében tompa szomorúság tükröződött, amint visszanézett rá. Ulrik követte ezt a pillantást, amelytől mindig olyan nehezére esett elszakadni, és csak ekkor vette észre, hogy kedvese nem a messzeségbe nézett, hanem le a várkertbe. Egy férfi ült az ablak alatt, de amikor meglátta, hogy a leány mellett valaki más is kihajol, felpattant és elviharzott.

– Ki volt ez? – kérdezte Ulrik.

– Egy mesterlegény az egyik faluból, legalábbis ezt állítja. Régóta szeretett volna velem néhány szót váltani. – Habozott, majd még azt is hozzátette: – Nagyon szépeket mond.

– Te idegen legényekkel beszélgetsz, amíg én a hercegségünk ügyein munkálkodom? Miért?

Ulrik arra számított, hogy a kékhajú nem mer majd a szemébe nézni, de tévedett. A leány nyugodt, szelíd hangon, de az előbbi levertséggel kimondta:

– Mert… mert a szavai elandalítanak. Mert szeretem, ahogy rám néz.

A herceg gyomra összeszorult, maga sem tudta volna megmondani, hogy az ijedelemtől vagy a haragtól. Inkább a kettő keveréke volt ez, annak a soha végig nem gondolt, szavakba nem öntött, de a felszín alatt mindig is ott fortyogó iszonyatos félelemnek a kitörése, hogy a leány egy napon elhagyhatja őt, hős megmentőjét. Gyűlölködve figyelte a távolodó férfialakot, merthogy az, hiába takarodott el olyan gyorsan, még mindig túl látványosan rajzolódott ki a várkert fái között. Nagydarab, cserzett bőrű, lapátkezű-lábú mesterlegény volt ez. Ennek nem kellett volna a ló, gondolta keserű irigységgel Ulrik, hogy kiszabadítsa a kékhajú leányt a másik várból.

– Hát végtére is a te dolgod, hogy kivel beszélgetsz… – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára. Nem merte megölelni a kedvesét, nehogy az megérezze, milyen hevesen, kétségbeesetten ver a szíve.

Semmi okod nincs ekkora aggodalomra, mondogatta magában. Az csak egy ábrándos, butácska mesterlegény, aki messziről bámulja a különleges hajáról híres hercegnőt, de ha megkapná, semmit sem tudna kezdeni vele. Maga a leány pedig itt boldog, hiszen ilyen otthonra vágyott mindig is. Elégszer megmondta már. Hercegnőnek nem való kunyhó és műhely, ez világos. Ez egészen világos. Akkor meg miért ne beszélgessenek ezek ketten egy kicsit az ablaknál? Ő, Ulrik herceg, mégsem féltékenykedhet egy efféle kétkezi munkásra…

Azért amikor már minden este az ablaknál találta a hercegnőt, elfogyott a türelme. Kinyomoztatta néhány hű embereivel, hogy ki is ez tulajdonképpen. Egy ács volt a negyedik falu széléről, kis kalyibában lakott, volt egy rozzant szekere meg az udvarában egy műhelye. Éhenkórász emberke volt, aki nemrégen költözött a környékre, a szomszédok nem igazán ismerték. Ulrik elgondolkodott, hogy ő, a hűbérúr ne távolítsa el valami mondvacsinált okkal ezt az ácslegényt. Mondjuk, hogy rossz helyre építette a házát, vagy nem kért rá engedélyt, vagy hogy a tizenhatodik faluban hirtelen nagy szükség lenne ácsokra. De aztán elvetette az ötletet. Ha ez az egy ács el is tűnik, mi a garancia arra, hogy nem jön helyette az ablak alá egy lovász, egy szakács vagy egy cipész? Az egész lakosságot mégsem száműzheti a vára közeléből, csak azért, mert esetleg szemet vethetnek az ő szerelmére…

Aznap este, mint rendesen, az ablaknál találta a hercegnőt.

– Most nincs itt – mondta ő, mintha kitalálta volna Ulrik gondolatát. – Csak tűnődni ültem ide.

Tűnődni? Inkább ábrándozni arról a jöttmentről! A herceg mégis lenyelte a dühét, odalépett a szerelméhez, és sután átölelte.

– Annyira boldog vagyok veled… – susogta a fülébe.

A kékhajú néma maradt. Ulrik lassan elengedte, hátralépett és az ablakot mustrálta. Talán már most is arra gondol a leány, milyen lehet annak a másiknak az ölelése? Talán hamarosan nem is az ablakban vár majd az ácsra, hanem odalent a várudvarban…?

– El fogsz vele menni? – Szinte emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy ezt a kérdést higgadtan tegye fel. – Az én ablakpárkányomon is átmászol?

– Miért mennék…?

– Szereted – sziszegte Ulrik. – Látom rajtad, hogy szereted!

A kékhajú elsétált az ablaktól.

– Valaha a szörnyeteget is szerettem – mondta, de Ulrik helyett közös ágyuk arannyal szőtt függönyét mustrálta. – Még most is félek attól, hogy visszatérhet. Igen, ahogy mondtam, tetszik, ahogyan ez a legény beszél hozzám. De nem ezt tette-e annak idején az az átkozott szörnyeteg is? Nem ugyanígy nézett-e engem, nem ugyanígy akart-e a hálójába vonni és megszerezni magának?

– Nem értem, miről beszélsz – hebegte Ulrik.

– Hát nem világos? Lehet, hogy ez az ácslegény-külső csak álca, és az én régi szörnyetegem tért vissza megint, hogy újra elraboljon. Erősnek kell maradnom.

Ulrik a falnak vetette a hátát, annyira kavargott körülötte a világ, és közben minden kimondott szó ugyanígy körbe-körbe forgott a fejében.

– Hát amikor én jöttem? Még a régi váradban? Akkor ugyan nem tűntél erősnek!

– Akkor más volt. Persze, megfordult a fejemben, hogy nem a szörnyeteg tesz-e próbára megint, de végtére is mit veszíthettem én akkor? És igen, te valóban meg tudtad törni az átkomat. Hát idejöttem veled, és évekig figyeltelek, lestem az apró jeleket, amelyek gyanút ébreszthettek bennem. Lestem, hogyan alszol, étkezel, hogyan beszélsz az emberekkel. Sok időbe telt, míg elismerhettem magamnak, hogy te bizony nem a szörnyeteg vagy… és nem is egy szörnyeteg.

A hercegnek már a végtagjai is zsibbadtak. Amikor a kékhajú szerelmesen magához ölelte és a hátát simogatta, talán azt kereste, nem nőnek-e ki ott denevérszárnyak? Éjjel kitakarta vajon, vizsgálgatta-e kezét-lábát, nincsenek-e ott elrejtett karmok, belenézett-e a halkan hortyogó szájába is netán, hogy nőtt-e oda valami agyarféleség? Miközben ő végig azt hitte, és a leány megerősítette ebben a hitében, hogy a múlt démonai nem zavarhatják meg többé kettejük békés, boldogságos életét…

– Most viszont veszíthetek – mondta ki a hercegnő. – Elveszíthetlek téged, akiről tudom, hogy szeretsz és becsülsz engem, hogy soha nem hazudnál, nem aláznál meg, nem árulnál el. És mit nyernék? Talán csak egy kedves szavú, jóravaló ácslegényt, aki a két kezével teremti majd elő mindazt, amit te atyai örökségként vettél át nem is olyan régen. De az is lehet, hogy egy szörnyeteget, örök egyedüllétet és bezártságot újra. Nélküled.

A kékhajú, amikor befejezte ezt a mondatot, akaratlanul is az ablak felé sandított. Még mindig azt a nyomorultat keresi a szemével, dühöngött magában Ulrik, de továbbra is hűvös nyugalommal jegyezte meg:

– Ennek így nem sok értelme van.

– Tudom – sóhajtott a kékhajú. – Ha meg tudnám értetni veled…

– Azt, amit mondasz, értem – rázta a fejét a herceg. – Csak azt nem, hogy hogyan mondhatsz ilyet! Tehát azért maradsz az én várpalotámban, az én lakosztályomban, az én oldalamon, mert nem lehetsz biztos abban, hogy a másik nem a szörnyeteg-e? És ha megtudhatnád, hogy nem az, akkor elhagynál?

– Honnan tudnám meg? Hiszen ha itt maradok, ez nem derülhet ki soha…

– Azért élsz velem, mert félsz?

A hercegnő elsápadt és megrázta a fejét, hogy repdestek az arca körül az égszínű fürtök. Ám nem mondott semmit.

– Hát ez remek – morogta Ulrik, és már nem bírta visszatartani a haragját. – Azt hittem, igazán szeretsz itt élni. A te kedvedért ültettem a várkertbe azt a rengeteg virágot. Miattad dúsítottam meg az erdőt és népesítettem be szelíd őzikékkel, a kerek tóban úszkáló hattyúkkal. Miattad szól egész nap zene a váramban, és az összes szolga csak a te kedvedet lesi. Hát hiába minden? Nem szeretsz itt lenni?

– De igen! – vágta rá a leány. – Szeretem a várat, a kertet, az erdőt, az életemet az oldaladon. Szeretlek téged. Ez a legfontosabb.

– Hát akkor miért kell más is?

A kékhajú nem válaszolt, de a szempárjából, mint mindig, Ulrik újfent kiolvashatta, hogy mire gondol. Így, hogy itt él a várpalotában, kényelemben és biztonságban, soha nem fogja megtudni, milyen érzés egyszerű munkásasszonyként kenyeret szelni és vizet hordani, a saját kezével megteremteni a betevőt, és egy szűkös, de otthonos kis lyukban összehúzni magát a hites ura, az ács vagy kovács vagy takács mellett. Örökké szeretni fogja az itteni, gondtalan életét, de egyben örökké vágyni is fog arra, amiben hercegnőként nem lehet része.

De soha nem fog elmenni, mert annyira retteg a szörnyetegtől, attól a régi csalódástól. Örülnöm kellene talán, kérdezte magától keserűen a herceg, hogy nem hagy el? Hiszen mire jó az ilyen élet? Itt ül majd a leány, ahogy a napra éj jön és az éjre nap, kifelé nézeget az ablakon, néha már talán el is indulna, hogy faképnél hagyja az ő hites és hűséges hercegét, aztán a múlt rémei mégis mindig visszatartják.

Hát ezt jól kifogtam, gondolta csüggedten Ulrik. Hirtelen olyan ürességet érzett valahol belül, hogy csodálkozott, hogyhogy nem fúrja át a hasfalát. Életében először érezte úgy, hogy távol van valakitől, aki csak néhány arasznyira áll tőle. Kinyújthatná a karját, megérinthetné, úgy tehetne, mintha nem tudna semmiről… De mit érne ez?

– Azt hiszem – mondta, és megkeményítette az arcizmait éppúgy, mint a remegni készülő hangját és a szívét –, mindkettőnknek jobb lesz, kedvesem, ha most egy időre magadra hagylak. Nem, ne ijedj meg, nem elhagylak, mint a szörnyeteg. Visszatérek hozzád, mint mindig, mert én szeretlek, én igazán boldog vagyok veled, nekem te vagy az egyetlen és az igazi, akire feltette az életét. De most… ugye megérted, hogy most egy kicsit egyedül kell lennem?

Futólépésben jutott le a lépcsőn, ki a szabadba, a nagy istállóhoz, ahol szebbnél szebb ménjei sorakoztak sorban. Amióta éjt nappallá téve igazgatta a birodalmát, nem jutott túl sok ideje arra, hogy csak úgy szórakozásból kilovagoljon. Eljött hát az alkalom: leüget pár kört a közeli vadasban, és addig végiggondolja, mit is tehetne a hercegnőért és a további közös boldogságukért. Közös…?

Felnyergelt egy izmos almásderest, és már az istállóajtóban felpattant rá. A lovászmestert meg a legényeit biztosította, hogy ezúttal nem kell mellé semmilyen kíséret. Addigra már a palotaőrség kitárta előtte a kaput, és neki nem is akadt más dolga, mint kilovagolni a szabadba.

Gyorsított, szinte vágtatott a ló, egyre közeledett a váron kívüli vidék… A herceg becsukta a szemét, élvezte az arcába süvítő szelet, a gondja szép lassan elmaradt mögötte…

BAMM. Mint aki fejjel a várfalnak rohan, úgy pattant vissza egy láthatatlan kőhalomról, amely a kapuban emelkedett. Szédült az ütéstől és a döbbenettől, a lova pedig annyira megzavarodott, hogy gondolkodás nélkül újra nekivágott a látszólag akadálytalan útnak. De megint elállta valami az útjukat, és Ulrik megint csak a csattanást hallotta, aztán a saját fájdalmas kiáltását meg a lova nyihogását. Irányt változtatott, megpróbált a kőfalon átugratni, de az ugyanúgy visszadobta magáról. Végül a negyedik ilyen próbálkozás után a földön fekve kötött ki ő is, a lova is.

– Mi ez? – nyöszörögte félájultan a herceg. – Megátkozták a váramat?

Csodálkozott, hogy a lovászok meg a szolgák nem rohannak a segítségére. Olyan csend honolt mindenütt, mintha kővé dermedt volna az egész nyüzsgő, vidám vár.

Ulrik lenyelt egy kis vért, amely a felsebzett ajkáról szivárgott befelé a szájába, és visszagondolt arra, amit a kedvese mondott a szörnyetegről az első találkozásuk napján. A leány nem mehetett el önként a lakatlan várból, odakötötte az átok. Most meg ő, Ulrik herceg, a megmentő nem hagyhatja el többé önként ezt a másik várat? A saját otthonát? Nem mehet ki a földekre, az erdőkbe? A saját birodalmába…?

Mindeközben odafent, bíborszínű szobájában a kékhajú hercegnő semmit sem érzékelt abból, ami az udvaron történt az elmúlt néhány percben. Nem tűnt fel neki sem a robaj, sem a várpalota kísérteties némasága. Kivételesen nem is az ablakpárkányon ücsörgött, hanem a fésülködőasztalánál a nagy tükör előtt, és a saját tükörképét bámulta mereven, rezzenéstelenül.

Először csak néhány forró, csillogó, kék könnycsepp csorgott végig az arcán. Ezeket még olyan gyorsan letörölte kampós karmú kezével, mintha soha ott sem lettek volna. Ám a fájdalma egyre inkább elragadta. Vörösség terült szét az orcáján és a szeme fehérjén, újabb és újabb könnycseppeket ontott, mígnem a zokogástól már rettenetesen rázkódott a teste, és hiába szorította össze az ajkait, egy fájdalmas nyöszörgésre mégis kinyíltak. Két pár agyar türemkedett ki közülük, miközben a ruháját hátul éktelen zajjal szakították ki az éjfekete szárnyak. Csodálatos kék hajából, amelybe Ulrik herceg annak idején egy villámcsapásnyi idő alatt beleszeretett, győzedelmesen meredezett elő az óriási, csavart szarv.

Palotai H. Zsófia 1991-ben született és a könyvek bűvöletében nőtt fel. Számára az irodalom az a biztos pont, ahonnan identitások, országok és nyelvek között ingázva is bármikor erőt meríthet. 2013-ban jelent meg első regénye, a Csokonai Vitéz Mihály ifjúkoráról szóló ‘Szabadság mindenek felett’. Elhivatott kulturális antropológus, szabadidejét pedig kórusénekléssel, színészkedéssel, tánccal és már-már egészségtelen mértékű ábrándozással tölti. http://fellegvar.blogspot.hu/

Palotai H. Zsófia
Palotai H. Zsófia