Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek beléd ivódnak, s mint egy éles kép veled maradnak, és életed során hol felvillannak, hol eltűnnek.
Vannak olyan emlékek, amelyeket a boldogság ragaszt a belsődbe és bizonyára vannak olyanok is, amelyeket a történésekor átélt félelem nem enged száműzni soha.
Ami igazán meglepő számomra ebben az utóbbiban, az, hogy olyan életkorból is lehetnek ilyen élményeink, amikor még „hivatalosan” nem is emlékezhetnénk rá.
A következő történetek egyik szereplője élete során többször elgondolkozott azon, vajon hogyan emlékezhet ilyen képszerűen és plasztikusan egy három év alatti kisgyerek világából bármire is. Végül arra jutott, hogy a ragasztóanyag ilyenkor a megélt félelem.
_____________________
A fiatal csinos szőke nő felment az öt lépcsőn az ajtóhoz, amely a járda szintjére nyílt. Óvatosan kikémlelt az utcára, ahol napközben még távoli lövéseket lehetett hallani, de mostanra elcsendesült. Sötét volt és hideg. Az egyterű lakásban is hideg volt. A pinceszinten az üzlethelyiség még nyáron is hűvös volt és most már erősen őszbe hajlott az idő. A gyerekek fáztak. A sparhelt kihűlt. Nem volt mivel fűteni. Az utolsó darab fát az utolsó lábas meleg teához még előző este eltüzelték. Fát kellett szerezni.
A Duna parton, pár száz méterre tőlük, építkezés folyt. Persze még a harcok előtt. Most az is abbamaradt, ahogy az üzletek is bezártak és nem jártak a villamosok sem.
Sokáig töprengett. Ott, az építkezésen van fa. Végül eldöntötte, onnan szerez tüzelőt. Még a forradalom kezdete előtt arra sétáltak, látta a deszka pallókat nagy kupacban a kerítés mellett. Ha csak egyet elcipel valahogy és otthon feldarabolja, kihúzzák addig, amíg összeáll a szétesett világ.
Nem lesz könnyű hazavinni a hosszú deszkát. A súlyát valahogy majd elbírja, de az egyik végét fogni kell valakinek. Zajt nem csaphatnak. A nagyobbik kislány valamennyit már tud segíteni. De a kisebbik még túl kicsi, csak útban lenne, de otthon sem hagyhatja egyedül. Magukkal kell vinnie őt is.
Ránézett a nagy ágyon összebújva kuporgó kislányokra. A barna és a zöld szempár a vörös és a szőke pihe-puha hajjal koronázott arcocskákból tágra nyílt pupillákkal, várakozva figyelt. Még nem látszott bennük félelem, de a kaland izgalma sem. Pontosan tudták, ez nem játék, nem kaland.
Ahogy kiléptek az ajtón, a két kislány két oldalról az anyja kezébe kapaszkodott, a lábához bújt. Lépni is alig tudott tőlük. A szél az arcukba fújt. Az utca üres volt. A sarkokban árnyak bujdokoltak. A félelem tapintható szelleme riadót fújt az apró lelkekben. Az utca sötétje, nővére lebbenő szőke haja, az anyja szoknyája, amibe belekapaszkodtak, s a félelem, örökre ott ragadt a kicsi lány emlékeiben.
Azt, hogy a fát tényleg elhozták már csak a későbbi családi legendákból tudta. De a beivódott képet nem felejtette el soha. Hiába mondták neki a nagyok és okosok később, hogy ő arra nem emlékezhet, túl fiatal volt. Tudta, nincs igazuk. Hiszen ő tisztán látta egész életében azt a képet és ehhez a szemét sem kellett lehunynia.
______________________
Az ajtóra felakasztott drapp viharkabát, ott az öt lépcső fölött, betakarta az ajtó üvegét. A férfi búcsúzni jött. A forradalom szele őt is, mint sok mást abban az időben, kikergette a nagyvilágba. A fényből belépő magas vékony férfi arcát nem őrizte meg az emlékezet. És ezután már nem is látták soha többé.
Így aztán a kislány számára az apja emlékét örökre az ajtóra akasztott drapp viharkabát jelentette. Amire szintén nem emlékezhetett, mert túl kicsi volt még akkor.
Nagy-Rakita Melinda -rame- Melinda már kora gyermekkorától kezdve elköteleződött az olvasás iránt, kis késéssel pedig az írást is felfedezte egy sikerült általános iskolai fogalmazás kapcsán. Azóta számtalan okból ír. Hivatalból, erős felindulásból – fájdalomból, örömből -, események kapcsán és időtöltésből, meg csak úgy. Legtöbb írása azonban eddig beteljesítve sorsát belehullott az évek süllyesztőjébe, mások az íróasztal fiókját terhelték mindaddig, míg a heveny nekibuzdulásból elkövetett selejtezés sorsára nem jutottak. Az utóbbi időben azonban egyre inkább megfogalmazódott benne az igény, hogy kilépjen a névtelenség homályából és írásait megossza másokkal is. Mivel első próbálkozásai nem találtak elutasításra, sőt némelyek a siker illatát is magukon hordozták, úgy döntött többet fog írni másoknak. http://ramekilitanda.blog.hu/
