Már sok éve tart a szerelem, újra meg újra visszamegyek az Alpokba, valahogy vonz a hegyek csodálatos világa, nem tudok ellenállni. Nem tudom, miért, de folyamatosan visszavágyok négyezresek közé. Idén a Jungfrau Mönch párossal kacérkodtunk. A leírások alapján nem tűnt nehéznek, és előre nem tudhattuk, milyen őrült kalandokba fogunk keveredni.
Az elején még minden rendben volt, percek alatt felrepített a felvonó 2000 méterre, onnan felsétáltunk a Märjelen tóhoz, megcsodáltuk a panorámát, faltunk egyet majd elindultunk amerre a tömeg ment. Laza tempóban haladtunk, mert arra számítottunk 6-7 óra alatt elérjük a menedékházat. Jobban kellett volna igyekezni, elvégre Európa legnagyobb gleccserével álltunk szemben: 23 km tömör jég.
Kezdődnek a nehézségek
Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe: ott álltunk a gleccser szélén és fogalmunk sem volt, hogy hol vágjunk neki. Hiába kérdezgettük a sok turistát, mindenki csak azért jött, hogy megtapogassa a jeget, fotózkodjon a hóban vagy távolról szemlélje élete első gleccserét. Hiába néztük a térképet, nem volt egyértelmű az út. És hiába próbáltunk telefonálni, nulla térerő. Nem volt más választásunk, vissza kellett gyalogolni a félórányira levő Hüttéhez, ahol egy szimpatikus öreg elmagyarázta, hogy pontosan merre kell menni. Közben a fejét csóválta, „nem ilyenkor kell nekivágni egy ekkora jégárnak” (és igaza lett…)
Újra megtámadtuk a gleccsert, nem csoda, hogy első alkalommal hiába keresgéltünk, egy nagyon meredek, csupa jég letörésen kellett felmászni, természetesen sehol semmi nyom. Az elmúlt évek során sokat olvadt az Aletsch gleccser, évente akár száz méterrel is visszahúzódhat. És mivel egyáltalán nem volt rajta friss hó, nyomokat se lehetett találni.
Már olyan sok gleccseren jártam életem során és mindig egyértelmű volt az út, rengeteg hágóvas nyom volt előttünk – vagy egy túravezető, aki tudta merre kell menni. Most csak ketten voltunk, teljesen magunkra hagyva a hatalmas jégtakarón. Ilyenkor jön rá az ember, milyen kis porszem a természet gigantikus erőivel szemben. Órákon keresztül gyalogoltunk felfele és úgy tűnt, semmit se haladtunk.
Veszélyes tévelygés
Az út első szakasza könnyű volt, egy morénát kellett követni a völgy közepében. Csakhogy azt nem tudtuk, mikor kell letérni a morénáról és megcélozni a Konkordiahüttét. Egy idő után gyanússá vált az egész, mert egyre több hasadékon ugráltunk át, melyeket se jobbra se balra nem tudtunk kikerülni. Kezdetben élveztük, hisz ritkán látni ennyire nyitott gleccsert, különleges alakzatok rejtőztek a mélyben, gyönyörű színekben pompázott a jégbe fagyott világ. De lassacskán belefáradtunk. A bizonytalanság nagyon el tudja venni az ember kedvét, ráadásul már számolgattuk az órákat, hogy nincs sok sötétedésig. Egyre lassabban haladtunk, mert a hasadékok mind nagyobbak és nagyobbak voltak, már kezdtek félelmetessé válni. Ilyen helyen nem lehet tudni, mikor fog az egész beszakadni alattunk, és ha zuhanunk, milyen mélyen fogunk megállni. Még rágondolni is rossz. Minden ugrásnál lezajlott szemem előtt, milyen veszélyek leselkednek ránk a gleccser gyomrában. Már elmúlt a felfedezés vágya, már nem akartam lemászni és alaposan megvizsgálni a nyílásokat, már csak egyetlen vágyam volt, hogy minél hamarabb kijussunk innen. Abban reménykedtem, hogy elfogynak a szakadékok és majd jobb lesz, de hiú ábránd volt. Eljutottunk egy pontra, ahol már akkora hasadékok vettek körül, hogy képtelenség volt továbbmenni. Ekkor támadt a mentő ötlet, hogy hívjuk fel a menedékházat, mert kezdett életveszélyessé válni a helyzet.
Az őrangyalaim megint velem voltak, mert a Hütte vezetője az ablakból látta, ahogy két pici fekete pont mozog a nagy fehérség kellős közepén. Kiadta a parancsot, hogy menjünk vissza egy kilométert és utána forduljunk balra. Jól sejtettem, eltévedtünk. Semmi kedvem nem volt újra átugrálni a félelmetes hasadékokon, de nem volt más választásom. Most már legalább felcsillant a remény, hogy estére sikerül lejutni a gleccserről. Fokozott figyelemmel szökdeltünk, ennyi kóborlás után már azt se tudtuk, pontosan hol van a visszavivő út. Továbbra is magas adrenalin szinttel haladtunk lefele, közben többször próbáltuk hívni a menedékházat, de elfogyott a térerő. Milyen őrült szerencsénk volt, hogy pont ott, ahol a legnagyobb bajban voltunk, működött a telefon. Amikor úgy éreztük, megvolt az egy km, megcéloztuk a sziklára épített házikót. Már nem lepődtünk meg az alattunk tátongó szakadékokon, valószínű megint nem jó utat választottunk. Ekkor már semmi se számított, csak hogy minél hamarabb kikeveredjünk a gleccser fogságából. És több órás szenvedés után végre elértük a sziklákat – micsoda öröm és boldogság. Itt sem volt könnyű a haladás, de legalább tudtuk, nem tátong alattunk pár száz méteres mélység. Lassacskán beesteledett mi meg kimerülten és csapzottan érkeztünk meg mai úti célunkhoz. Nem sokkal később hálás szívvel hajtottam álomra fejem, arra gondolva, milyen szörnyű lett volna az éjszakát a gleccser gyomrában tölteni.
Tömegturizmus a gleccseren
Másnap korán indultunk, hogy tudjuk követni a többi csoportot. Ahogy feljebb értünk, már volt hó és végre nyomokat is találtunk. Az elmúlt években olyan sokat változott a táj, hogy az egyik öreg róka szerint már máshol megy az út, mint régen. Mivel olvad a gleccser, néha patakokon kellet átugrálni, mélyen kivájta a víz a jeget. És közben alattunk 1000 méteres jégpáncél. Szinte felfoghatatlan. Ma mindez a Világörökség része, de vajon mi marad belőle unokáinknak?
Talán pont emiatt, rengeteg turista volt a gleccser felső szakaszán. Tízesével össze voltak kötve és a hegyi vezető szinte hajtotta őket lefele. Csak álltunk és néztük, mikor fognak már elfogyni? Több mint százan voltak, közülük sokan kezdők. De ez semmi ahhoz képest, ami a Jungfaujoch-ban várt ránk. Ide építették több mint 100 évvel ezelőtt Európa legmagasabban fekvő vasútállomását. Naponta 3000 embert hoz fel a luxusvonat, hogy megcsodálja a hegyet. Csak úgy áramlik ki a tömeg, rengeteg kínai és indiai – akik azt hiszik, ez Európa teteje. Az állomás épülete olyan, mint egy bevásárló központ, éttermekkel, üzletetekkel (svájci óra, svájci bicska), sőt még mozi is van. No, nem igazi, csak egy terem, ahol a gleccserről vetítenek filmeket. És persze egy hatalmas interaktív múzeum, ahol mindent meg lehet tudni a hegyről.
Két nap magány után fura volt ennyi ember között lenni, de hamar feltaláltam magam, és elkezdtem őrangyalt játszani. Folyamatosan ájuldozó emberekbe botlottam, akik nem értették, hogy mi a bajuk. Pedig csak arra volt szükségük, hogy megigyanak egy liter vizet, mert a kezdődő hegyibetegség tüneteit mutatták. Senki nem szólt nekik, hogy ha feljönnek 3000 méterre és nem isznak egész nap, előbb vagy utóbb rosszul lesznek. Hálás szemmel néztek rám, a biztonsági őr pedig egy csokit hozott nekem, amiért ennyi emberen segítettem. Nagyon jólesett a figyelmessége.
Innen már közel volt a Mönchjochshütte, ahol szigorú személyzet fogadott. Rendesebb helyeken megengedik, hogy az előtérben főzzünk vagy van egy erre kialakított helyiség, itt viszont azonnal kipakoltak. Megpróbáltam a kinti vécében elkészíteni teácskámat, de itt is utolért a morgós öreg. Kénytelen voltam kint mínuszokban és hóviharban főzőcskézni. Méghozzá nagy mennyiségben, mert a csapvíz nem volt iható – lévén gleccservíz. De egy igazi hegymászólány kedvét ez nem szegheti, még jó, hogy folyik a víz az egyetlen csapból. Néha ez is elfagy és akkor mindenki ásványvízzel mossa a fogát (amit aranyáron vásárolt).
Este összegyűltek az emberek a Hüttében és szívrepesve vártuk az időjárás jelentést. Ha jó az idő és meg lehet mászni a Jungfraut, akkor négykor ébresztenek, ha viszont nem, akkor csak hatkor szolgálják fel a reggelit. Vagyis a vezetőség már este eldönti, hogy melyik csúcsot lehet megmászni és melyiket nem. Pechesek voltunk, mert a napok óta tartó havazás miatt letiltottak a Jungfrauról – túl nagy volt a lavinaveszély. Úgyhogy a következő reggelen mindenki a Mönch felé indult.
Csúcstámadás
Süppedtünk a friss hóban, mivel egész éjjel havazott. A szikla is havas volt, a hó alatt meg vékony jégréteg, ami nehezítette a mászást. Kicsit bizonytalanul haladtunk, de bátorított az, hogy előttünk is, mögöttünk is több csoport jött. A meredekebb részeken biztosítani is kellett, de jól vettük az akadályokat. Eddig mindig olyanokkal túráztam, akik nálam sokkal többet tudtak, most viszont én voltam a tapasztaltabb – fura volt ez a felállás. A csúcshoz közeledve jött a bátorságpróba: egy éles gerinc, alattunk mindkét irányban hatalmas szakadék. Szerencsére nem sokat láttunk belőle, mert ködbe borult a táj. Ráadásul vadul fújt a szél – komor hangulata volt a hegynek. Valahogy csak felértünk a 4100-as csúcsra, de nem sokat időztünk, lekergetett a hideg. Ahogy másztunk visszafele, néha felbukkant egy kis kék ég. Boldogan lestük a napot, hátha előbújik, hisz már hosszú ideje nem láttuk. Kezdett tisztulni és mi ámulva fedeztük fel, milyen gyönyörű helyeken jártunk. Égbe törő csúcsok, hatalmas gleccserhasadékok, fura jégszobrok – mint a mesékben.
De a boldogság nem tartott sokáig. Párom egyre kevésbé bírta a magasságot, úgyhogy fájó szívvel úgy döntöttünk, nem töltünk még egy éjszakát 3000 méter felett, abban reménykedve, hátha meg lehet mászni a Jungfraut is. Hogy még nehezebb legyen a búcsú a hegytől, mire visszaértünk a menedékházhoz, gyönyörű idő lett, messze elláttunk a szikrázó napsütésben. Ekkor értettem meg, miért nevezik ezt a hegységet „Kis Himalájának” – lélegzetelállítóan szép volt.
Kedves Annamária