Engi Zsuzsanna

Engi Zsuzsanna: Zuhanás

Vársz egy levélre. Percenként nézed meg a postaládádat, majd nyugtatod magadat, hogy majd, majd, majd és kitalálsz millió indokot. És becsapod magad…  És amikor megjön a levél, először gyorsan átfutod, hogy lásd milyen hosszú, majd kényelmesen  belefészkeled magad a párnádba, takaródba és magad mellé képzeled azt, aki a levelet írta, azt gondolod, ott van és együtt olvassátok az írottakat…

Lassan kezdesz megdermedni. Nem érted, elolvasod még egyszer és még mindig nem érted. Nem bántanak a mondatok, de mégis apró kis tüskét érzel, majd újra elolvasod az egész bekezdést és más értelmet nyer a dolog…  És a tüske már tövissé változik és megszúr, érzed a fájdalmat.  Hozzáolvasod a folytatást és eszedbe jutnak részletek az előző levelekből. Amikre rákérdeztél, de sosem kaptál választ.  És a tövis már mérgez és a sebed nő. Fáj és vérzik. De most már végigolvasod a levelet. És nem érted, mert a befejezést mintha más írta volna, megint simogat. Az előző részben bántott és mintha búcsúzna, de úgy, mint aki attól fél, te fogod őt elküldeni, de a befejezésben meg a folytatásról ír és kérdez.  Mi történik?

Összezavarodtam. Nem értek semmit. Ha igaz, amit leírt, az összes apró kis örömfoszlányt, a pici kis morzsákat, amik éltettek és segítettek átélni a hideg ünnepeket, semmisnek kell tekintenem. Nem simogatások voltak, ahogy gondoltam, ahogy érezni akartam, hanem udvarias, semmitmondó, üres kis frázisok. Milliószor elolvastam, mögöttes tartalommal láttam el, pedig nem volt az mögött semmi. És most csak ülök és bámulok és magyarázom magamnak, hogy nem kell sírni, nem fog sokáig fájni. Nem értem és nem értem. Hogy tudok ezután felkelni és mosolyogni, amikor állandóan sírnak a szemeim és már nem áll mosolygásra a szám? Félek, leestem, lezuhantam. Azt mondtuk, merjünk nagyot álmodni. De nem tettük hozzá, hogy aki ezt teszi, nagyot is zuhanhat és kezdheti elölről a feltápászkodást, a lelkének a rendberakását. Keresheti az ép darabokat, a vigasztaló pillanatokat.

Egyre csak az jár az eszemben, hogy történhetett meg, hogy ekkorát csalódjak. Hogyan hibázhattam ekkorát és hogyan tudok most felállni és célokat kitűzni és ép lélekkel továbbmenni, amikor annyira fáj. Már nem hiszek abban, hogy ez jó lehet, csalódtam. Nem lehet jóvátenni, csak tovább menni, hallgatni, ismét feltenni az álarcot és mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni… és remélni, hogy lesz még nevetés, lesz még jó egyszer. Kinek, nekem? Elfogyott az erőm, nem tudok felállni.

Majd holnap.

Engi Zsuzsanna
Engi Zsuzsanna

Engi Zsuzsanna vagyok. Álmodozó, mesemondó, történetíró, hagyományok őrzője. Mellette racionálisan gondolkodó építőmérnök; gyakorló édesanya; feleség, aki elveszítette a párját; nő, aki elhatározta, hogy talpra áll, maga szabja meg a határait és megtanulja újra élvezni az élet minden percét sérülékenyen, harcolva, teljes életet élve, mert „bátraké a boldogság” ötvenen túl is. Szóval, egy teljesen átlagos, hétköznapi, dolgozó nő gondolatait olvashatjátok. http://csillagfoveny.blogspot.hu/ és http://izomorok.blogspot.hu/