Andi, a negyvenes éveinek végén járó, egyedülálló tanárnő. Sokat tapasztalt, az élet nagy dolgaiban jártas személyiség. Irodalom órán azt a házi feladatot adta negyedikes tanítványainak, hogy írjanak a vágyaikról, a céljaikról. Milyennek szeretnék látni magukat felnőttként? Ha lenne három kívánságuk, mi lenne az?
Andi korán ért haza, így az egész délutánt a dolgozat javítására szánta. Azt gondolta, hogy gyorsan végez vele, aztán még elmegy megvenni azt a csinos ruhát, amit a kedvenc butikjában már egy ideje kinézett magának.
Főzött egy teát és nekiállt az olvasásnak. Igazgatta szemüvegét, olvasott, bólogatott, csóválta a fejét és aláhúzta a hibákat. Már a felénél járt, amikor kissé megbánta, hogy pont ezt a feladatot adta. A gyerekek többsége csupa anyagias dolgot írt. Többségének már háza, kocsija, nyaralója és vitorlása is volt a Balatonnál, voltak már a tengerentúlon, de még senki nem írt olyat, hogy embereket gyógyít vagy feltalál valami hasznosat, netán gyerekeket okít, vagy bármit, ami kicsit is feldobta volna a délutánját, de legalábbis visszaadta volna a hitét az oktatásban.
Le is hangolódott kissé… Elővette kedvenc süteményét és folytatta feladatát.
Lassan a végére ért, jócskán el is fáradt, amikor Linda dolgozata akadt a kezébe. Nem volt túl hosszú és első ránézésre hemzsegett a helyesírási hibáktól. Rápillantott az órájára. Még épp odaér az üzletbe zárás előtt.
„Nekem csak egy vágyam van…” – kezdődött a dolgozat. A tanárnő kissé felhúzta a szemöldökét és érdeklődve tovább olvasott.
„Nem akarok egész életemben félni…” – fejeződött be a gondolat. Andi letette a kezéből a kekszet. Maga elé húzta a térdeit, a papírt közelebb tolta a szeméhez és mohón folytatta az olvasást. Közben szinte egészen megváltozott az arca. A ráncai mintha keményebbnek, mélyebbnek tűntek volna. Ábrázata elkomolyodott, olykor mintha hitetlenkedő pillantást vetett volna, majd a szomorúság borította be egyébként mindig kedves tekintetét.
„Nem akarok folyton félni – ismételte.
Nem akarok attól félni, hogy az iskolában nem értem, amit a tanárom mond.
Nem akarok attól félni, hogy lemaradok, és nem tudok jó jegyeket hozni.
Nem akarok attól félni, hogy a társaim kinevetnek, mert nem vagyok olyan jó, mint ők.
Nem akarok attól félni, hogy mindenki elégedetlen velem, mert semmit sem csinálok jól.
Nem akarok attól félni, hogy a szüleim már megint veszekednek.
Nem akarok attól félni, hogy nem lesznek barátaim.
Nem akarok attól félni, hogy senki sem fog szeretni.
Nem akarok attól félni, hogy csak azért csináljak valamit, hogy másoknak megfeleljek.
Nem akarok attól félni, hogy ez a hely nem is nekem való…”
Andi nagyot sóhajtott. Kezében megremegett a toll. Pályafutása során még ilyen dolgozattal nem találkozott. A helyesírási hibákat ki sem javította. Hányast adjon neki? – töprengett, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Eszébe jutott sok minden… Lindát visszahúzódó kislánynak ismerte. Nem volt kifejezetten szép sem csinos, nem teljesített túl jól, így minden adott volt ahhoz, hogy ne ő legyen a társaság középpontja. Kicsit emlékeztette egykori önmagára. Azokra az évekre, amikor senki sem hitt benne… Összerándult a gyomra, ahogy az emlékek feltolultak. Egyre feljebb, egyre közelebb. Nem volt felkészülve erre. Most nem. Nem gondolta volna, hogy a múltja ezen a tükrön keresztül néz vele szembe. El akarta felejteni ezt a részt, már azt hitte sikerült is neki… de akkor miért törölgeti mégis a szemét?
Elővett egy kis poharat és teletöltötte. Lábait felpolcolta a székre és hagyta, hogy a folyadék lassan szétáradjon a testében, elérjen minden távoli pontot. Nem emlékezett mennyi idő telt el így, a gondolatai cikáztak ide-oda. Nem hagyták szabadulni az emlékképek.
Hirtelen maga elé húzta a dolgozatot és ráírt egy csillagos ötöst. Alá még pirossal odabiggyesztette, hogy az „őszinteségedért”.
Andi későn ment aludni, egész éjjel Linda járt a fejében. Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Reggel csak egy erősebb sminkkel tudta eltüntetni a nem éppen pihentetőnek mondható éjszaka nyomait.
A második óra volt a magyar. Amikor a gyerekek előszedték a felszerelést és elcsendesedtek, a tanárnő belekezdett mondókájába.
– Kijavítottam a dolgozatokat. Kicsit csalódott vagyok. Mindannyian szinte valamilyen pénzhez köthető kívánsággal álltatok elő. Azonban volt egy dolgozat, amire csillagos ötöst adtam. Az a társatok írta, aki csak egyet kívánt, egy különlegeset. Tanulhatnátok tőle – fejezte be halkan a tanárnő.
Odasétált Linda mellé, bátorítólag rámosolygott és megkérdezte:
– Linda felolvasnád? – a többiek összenéztek. Bárkire gondoltak volna, aki csillagos ötöst kap, csak őrá nem.
Linda arca felragyogott. Ő még sohasem kapott ilyen jó jegyet. Hangosan, szépen tagolva, nyugodtan olvasta fel a dolgozatát. A tanárnőnek most nem kellett fegyelmeznie, az osztályban síri csend volt. Egy pisszenés, annyit sem lehetett hallani. A gyerekek arcán kiült a döbbenet. Láthatóan elgondolkoztak.
Attól a naptól megváltozott minden. A tanárnő szívén viselte Linda sorsát. Tanulóidőben és azon kívül is segített a kislánynak a tanulásban. Elmagyarázta, amit a lány nem tudott és így Linda szépen lassan utolérte a többieket. Az is kiderült, hogy a rajzban kifejezetten tehetséges.
Lassanként az osztálytársai is máshogy néztek rá. Befogadták és már voltak barátai is. Minden jóra fordult, mint a tündérmesékben.
Történt mindez, csak mert nem félt leírni a félelmeit.
Bábikné Gyovai Anita – már gyerekkoromban erős vonzalmat éreztem az írás iránt, a papír illata a mai napig különös emlékeket idéz fel bennem. A születésnapomra kapott „írótanfolyam” eredményeképpen, vagy éppen hatására bátram ki(s)írom magamból érzéseimet, problémáimat, olykor terápiás jelleggel.
