A dobok, a sípok és a panaszos ének elhallgatott.
A varázsló előlépett, hatalmas ezüstös fényben játszó fehér szakálla a fonatok ellenére is a földet súrolta.
A törzs tagjainak fülében még élénken zengtek a dob rezgéshullámai, amikor már a kör közepén álló varázsló kántálása felhangzott.
Az újabb ritmus, és a hangok mögött rejlő földöntúli energia, újabb mély révülésbe ragadta őket.
Ahogy a varázsló hangja a levegőben szétterült, szinte egy hatalmas fehér felhőhöz hasonló alakzatot képzett a tér köré, ahol a törzs megmaradt tagjai, fáradt riadtságban, felsőtestüket ringatva, megtépett, itt-ott véres, cafatokban lógó ágyékkötőikben, mély elragadtatásban, lelkükkel beszélgetve, már egy másik világ kapuit döngették.
A fehér felhő egyre jobban szétterült, befedve földet és eget, majd a varázsló kántáló hangja hatására a fehér felhő füstformákká, majd színekké változott.
Ekkor a varázsló a testét a kör közepén hagyva, törzs tagjai fölé emelkedett, és lelkével szétterült felettük.
Aztán hirtelen csend lett.
Mélységes csend.
A tér kitisztult, a varázsló lelke továbbúszott, és fényét a domb tetején, gallyakból és háncsból összetákolt nyoszolyán fekvő fiatal lány felé irányította.
A csöndet csak a közeli erdő zúgása, és az erdőben viháncoló majomcsapat rikoltozásai zavarták meg.
Ekkor a varázsló lelke leereszkedett, visszacsusszant a testébe, de már nem volt egyedül, karjában vigyázva tartotta a leányt, a törzsfőnök egyetlen leányát, aki vajúdott. A lány teste fényként világított, amikor csodálatos terhével a varázsló óvatosan a kör közepére fektette.
Ugyanebben a pillanatban a körbe érkeztek az ősök szellemei, nyugtató energiáival borítva be a teret.
A vajúdó leány panaszos dalba kezdett.
A törzs újra mozgásba lendült, már nem csak álltak, és ingatták a felsőtestüket, hanem egyre közelebb húzódtak a leányhoz, táncoltak, simogatták a lányt, pocakját, melyben a Gyermeket hordta, azt a gyermeket, kinek apját, a megélt támadáskor, elsőnek vesztették el.
Ő volt a törzs fő hírhozója, ő a fődobos, a harcosok vezére, a legbátrabb, ki macskaléptekkel haladt, leopárdként futott, gazellaként ugrott, sólyomként repült. Aljasul tőrbe csalták csodás harcosaival, nem kímélve egyikőjüket sem, lemészárolták az egész csapatot.
A dobokat a harcosok mellé temették.
A dobos csapat asszonyai beléptek a körbe, fejük fölé emelték a törzsfőnök lányát, megmutatva az Isteneknek, és a megjelent ősök szellemének, Tiarát és a méhében lévő magzatot, aki arra hivatott, hogy továbbvigye apjának, Zsárónak tehetségét.
A hamarosan világra születő megteremtheti azt az új dobos csapatot, akik képességüket és tehetségüket arra használják, hogy békét és szeretetet sugározzanak mindenfelé a világban, a dobok hangjával, ahogy ezt a halála előtt az apja, és dobosai tették.
A nők, fejük felett áldott terhükkel, énekeltek, majd sikoltva és kiabálva kérték Isteneik, és a bölcsek segítségét.
Sikoltó énekük nyomán megnyílt a füstből, árnyakból, fájdalmas emlékekből, szeretetből, bölcsességből imákból összeállt szinte sátorszerű fehér köd, és fényoszlopok között leereszkedő kapun át, egy csodás ifjú érkezett, aranydobbal a kezében.
A csodás ifjú teste áttetsző szivárványszínben pompázott, s mintha csak egy pille volna, Tiara testét átvette az asszonyoktól, és lassan vigyázva, a földre terített nyoszolyára fektette, aztán, mintha egy puha állatbőrből készült párna volna, finom óvatos mozdulatokkal, az aranydobot, Tiara feje alá csúsztatta.
Aztán végigsimította Tiara izzadtságtól, és félelemtől csapzott haját, testét. Keze, óvón megpihent a lány hasán, és megszólalt. Hangja, mint a legmélyebb dob avatás után sokáig rezegtette a teret.
– Íme, lássátok! Nemsokára megszületik az új nemzedék első férfijúja!
Ekkor különleges fény indult kezei közül Tiara felé, a fák felszikráztak a tisztás szélén, és ugyanabban a pillanatban az aranydobot hozó ifjú feje fölé emelte az újszülöttet, aki felsírt. Sírása énekszóhoz volt hasonló, teste körül a szivárvány fényei szikráztak.
A törzs tagjai bánatukat félretéve, boldogan figyelték, az újszülöttet, immár a világnak ezen a felén, ahogy picinyke kezei, mint egy madártoll végigsimították anyját, majd, ahogy a pici egy sóhaj kíséretében rácuppan anyja mellére.
A törzs tagjaiból hatalmas sóhaj, majd boldog kacajok és rengeteg szó szakadt fel, mindannyian egyszerre beszéltek, mintegy észre sem véve, amikor a csodálatos fiatal férfi lassan, majd egyre gyorsuló léptekkel az erdő felé veszi útját.
Szinte csak a varázsló látta, ahogy léptei nyomán virágok nyílnak, majd eltűnnek a fényben, s mire a törzs tagjai feleszmélve keresni kezdték, már csak egy fénycsóva jelezte útját, és az égen feltűnő szivárvány, amely az egész tábort átfogta.
A varázsló csendet intett, és újra dobolni kezdett.
A dob már nem a bánat hangjait, hanem az öröm, az újjáéledés hangjait sugallta.
Tara, már újszülött fiacskájával karjában, boldog mosollyal az őt megillető, gyógyfüvekkel és virágokkal kibélelt ülőalkalmatosságban hintázott.
Aztán a varázsló csendet intett.
A csend olyan mély volt, hogy még a madarak is elhallgattak a fákon.
Ekkor a varázsló énekelni kezdett, sosem hallott ének tört elő a torkából, ének is volt ima, és szónoklat is egyben.
– Ti, akik velem egy lelkek vagytok, ti, akik ebben a testben most itt vagytok velem, saját szemetekkel láthattátok a csodát. Aki itt járt közöttetek, Ő maga volt, Ő, aki a fiúcskát a világra segítette, Ő maga volt az Isteni megnyilatkozás testben öltött megjelenése!
Eljött hozzánk, hogy segítsen a létezés új csodájának megszületni, aki Tara fia, aki nem másra hivatott, mint, hogy felnővén, megteremtse azt a csodás világokon átívelő, embereket, állatokat szépségre, szeretetre, örömre, táncra, csodák meglátására képes világot, amelyben megszűnik az agresszió, a gyilkolás, a hazugság, a felesleges fájdalom. Mindaz, amit egymásnak okoznak az emberek mióta a világ a világ.
Ez a kisfiú, akit ebben a pillanatban Uniónak nevezek el, aki a mély fájdalom, és végtelen szomorúság után, Tara, és törzsünk gyászának megváltásaként, fénnyel érkezve megszületett, fényt hoz majd mindazoknak, akikkel találkozik, bármerre jár.
Ünnepeljük, hát Unió megszületését, és a fény érkezését közénk!
Legyetek mindannyian áldottak és nagyon boldogok, hogy ezt megérhettétek.
Ebben a pillanatban a gyermek felsírt, de Tara boldog mosollyal a másik mellére fektette.
A kisfiú cuppogása pedig szépen beleolvadt a törzs boldog énekébe, dobolásába, a kacagásába, és abba a tudatba, hogy az élet a legcsodálatosabb, ami történhet mindannyiukkal.
