Megint befészkelte magát az ősz az udvarba a fák és bokrok közé. Hűvösekké, nyirkosakká váltak a hajnalok. Az este is korábban érkezett meg félelmet keltő sötétjével. A szél egyre bátrabban, erősebben játszott a haldokló levelekkel, és kitartóan edzett arra, hogy a hópelyheket is megleckéztesse. De ez a mostani elmúlás, hidegedés kicsit más volt, mint a korábbi években megszokott. Géza bá nem tudott nyugodtan várni a szobájában. Először föl s alá járkált, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Aztán kiruccant az udvarra, de ott sem volt sokáig maradása. Hátra oldalgott, ahol minden szanaszét hevert. A hátsórész végén a pajta búslakodott, egyik oldala jól megdőlve, mint egy csatát vesztett vitéz, aki már belefáradt a küzdelembe. Megadóan várt végzetére. A pajta mögötti kiskert is szégyenszemre elhanyagoltan árválkodott. Amióta történt az a lábbaleset a térdével, azóta nem tudott helytállni itt sem. Hiába volt Géza bának jókora akarása, a teste, az izmai már nem igen engedelmeskedtek neki. Lassan visszabicegett az udvarra, majd az utcára és felkapaszkodott kedvenc helyére, ahol egy harangláb állt. Nyögött, köhécselt és sípolt, akár egy több száz éves rozzant orgona fújtatója. Szembe jött vele Mári néni, akiről mindenki tudta itt a kisfaluban, hogy még be se fejezte a mondandóját, de már megint belekezdett abba.
– Szia Géza! Hallom költözöl.
Az öregember megeresztett egy szerbuszt. Szemei könnyesek lettek.
– Sajnos igen. A fiam mindjárt ideér. Már összecsomagoltam.
– Na, megint eggyel kevesebben leszünk – nyugtázta szomorúan az asszony, -ez lesz idén a nyolcadik ház, ami üresen marad.
– Milyen jól számolsz, Mári – húzta el gúnyos mosolyra száját a kisöreg. Mindketten érezték, hogy ebben az epés megjegyzésben több fájdalom van, mint kedvesség. Felsóhajtott egy erősebbet az asszony.
– Tudod Géza, egyre kevesebben maradunk itt. Mi lesz így velünk?
Géza bán látszott, hogy nem igen akaródzik szót szaporítani erről a kínos témáról. Legszívesebben már rég odább állt volna, de megsajnálta a falubeli asszonykát, viccesebbre váltott.
– Mihez kezdjek itt, ha már a kocsma sem működik? Se ital, se kártya, se törzsasztal. A templom meg magának is miséz, ha arra kerül a sor.
– Értlek Gézám. Jó egészséget! Isten áldjon!
– Egészség, egészség… Az én koromban örülök, ha valaki jól hátba ver, – azzal tovább lépett. Kibaktatott még a temetőbe asszonya sírjához. Ott hamarjában elbúcsúzott a szüleitől is. Rövid imát mormolt dohánytól sárgult fogai alatt a sírjuknál. Valamit tett-vett még, aztán visszatért a házához. Épp akkor fékezett le egy jól megpakolt utánfutós autó a bejárat előtt. Izgága, ideges emberek ugrottak ki belőle, akik régiséget, meg egyéb limlomot gyűjtöttek. Géza bának nagyon nem tetszettek az idegenek. Összébb húzta a kabátját, ahogy a szívét is, és bizalmatlanul mérte végig őket. A ricsajozásra több ház is megelevenedett, és mások is kijöttek az utcára. Csípőre tett kezekkel, hangos átköszönésekkel hozták tudomásukra a frissen érkezetteknek, hogy nem annyira érdemes ilyesmivel próbálkozni. Nincs keresnivalójuk itten. Jobb, ha arrébb állnak. Géza bá is jobban kihúzta magát, erőt sugárzó testtartással, de némán várta, hogy beszálljanak, és elmenjenek erről a helyről. Egyikőjük még tett egy utolsó kísérletet, ám mikor az sem hozott szerencsét nekik, ismét autóba szálltak, és amilyen gyorsan megjelentek, ugyanolyan sebesen el is száguldottak. A falu végéből még lehetett hallani valamiféle dudálást. Mikor a fia odaért a kapuhoz, még mindig dühösen káromkodott, így hozta apja tudomására, hogy majdnem karambolozott az utánfutós népséggel. Hangosan csapta be maga után az ajtót, és kellett egy kis idő, hogy higgadtabban tudja köszönteni édesapját.
– Szia, Apa! Nem hiszed el! Majdnem nekem jöttek.
– Még jó, hogy nem adtam nekik az esküvői képünket. – fogta rövidre a választ az öreg.
– Tessék?!
– Az előbb jártak itt azok a félnótások, amolyan műkincsgyűjtő-kereskedő félék voltak. De üres zsebbel távoztak.
– Ja, értlek. Na, elkészültél?
– Persze fiam. Ott vannak a verandán a csomagok. Csak valahogy nem akarnak útra indulni. -nevetett fel huncutul, és rákacsintott a fiára. Végre megölelték egymást. Jó volt érezniük mindkettőjüknek a másik melegét. Úgy is maradtak percekre. Addigra az utca teljesen elnéptelenedett. Beljebb haladtak. A fiú is zavarban volt, és az apja sem tudott mit kezdeni ezzel az új helyzettel. Visszhangzottak a helységek. Letakarva az összes bútor, paletták behajtva. Csak 3-4 doboz, és nagyjából ugyanannyi bőrönd várt még arra, hogy a kocsi csomagtartójába kerüljön.
– Jól van, akkor dologra!- törte meg a kellemetlen csendet az idősebb.
Berakodtak az autóba. Utolsó simítások a házban, udvaron. Mégsem lehet ebek harmincadjára hagyni a birtokot, amíg vevő nem jelentkezik. Gondolta Géza bá. Fia kint várt türelmesen, ő már rég elengedte gyerekkorának meghatározó helyszíneit. Nem okozott gondot neki a házzal való szakítás. Nem kötődött semmihez itten, és érzelmeket sem indított meg benne egy-egy régi élmény, emlék. Az apját más fából faragták, ő más idők embere volt. Valamiért még nem tudta rászánni magát az indulásra. Hátra bicegett még egyszer a pajtába, majd az mögé a kiskerthez, sőt azon is túlra a szántóra. Ott téblábolt, körözött, mint a sas a réten leszállás előtt. Valamit nagyon keresett. Talán egy régi élményt? Egy illatot? Vagy csak egy képet ebből a tájról, amit örökre magába kívánt rejteni? A fia értette is, meg nem is. De hagyta, hadd maradjon, amíg úgy érzi. Neki ez fontos. Egyszer csak újra felbukkant az udvaron Géza bá, ki tudja mennyi idő telt el közben. Azok a percek olyan csigalassúságú percek lehettek. A fia már az idősek otthonában járt gondolatban. Az öregember még az emlékeiben időzött jó darabig. Csak a nővérke kedves hangja térítette vissza a jelenbe.
– Géza bácsi! A gyógyszereit bevette?
