Abban a pillanatban, amikor a nap felbukkant a horizonton, a hóhér fáklyája lángra lobbantotta a máglyát. A száraz fa azonnal lángra kapott, a papok buzgó imádságát lassan elnyomta a tűz ropogása. Más hang nem hallatszott, az emberek némán, lesütött szemmel álltak. Rengetegen voltak, nem csak a városból, de a környező falvakból is tömegeket vonzott az esemény.
Sokan köszönhették gyógyulásukat a tűz közepén emelt fővel álló, ősz öregasszonynak, akinek egyetlen jajszó vagy könyörgés sem hagyta el az ajkait. Senki nem mert szót emelni mellette. Féltek. Az életüket féltették, amit talán éppen neki köszönhettek. De olyan idők jártak, amikor a gyanú is elég volt a halálos ítélethez. Szinte minden nap zajlott boszorkányper és ha valakit megvádoltak, az egyenlő volt a biztos halállal.
Mikor Marthat a börtönbe hurcolták, a sorsa már megpecsételődött. Az inkvizíció számára már az is bőven elég volt, hogy az erdőben élt, a templomot messze elkerülte. Senki sem tudta pontosan hol lakik, mégis mindig megtalálták, amikor szükség volt rá. Ismerte a gyógyító füveket, tudta mit kell tenni sebre, kelésre, miből kell teát főzni láz és mindenféle nyavalya esetén. Az asszonyok őhozzá fordultak mindenféle női bajokkal, meddőséggel, gyermekágyi lázzal. Nem egy asszony köszönhette neki, hogy a gyermeke túlélt valamilyen súlyos, másoknál halálos betegséget. A férfiak felkeresték sebesülésekkel, törésekkel, ficamokkal. Mindenkinek szívesen segített, de mindig kimért volt, keveset beszélt, csak a gyógyításra koncentrált. Fizetségként sosem kért pénzt, mindenki azt adott neki, amit tudott. Néhányan tojást, kenyeret, zöldségeket vittek neki. Mások ruhafélét, takarót, vagy bőrszíjat adtak egészségükért cserébe.
Az erdő volt az otthona, úgy ismerte, mint a tenyerét. Tisztelt minden teremtményt, fűt, fát, állatot, embert, de gyűlölte a hatalmat. Az öregek azt mesélték, hogy fiatal lány korában a szerelmét ártatlanul tömlöcbe vetették és ott meghalt. De a részletekre már senki nem emlékezett. Azóta Martha az erdőben élt, soha többé nem tette be a lábát a város falai közé. Hiába hívatta a bíró a vajúdó feleségéhez, vagy a beteg anyjához. Elküldte a szükséges szereket, megüzente mit és hogyan csináljanak, de ő maga nem ment oda.
Hosszú évtizedekig ment ez így, az emberek tisztelték a tudását és elfogadták, hogy az erdő magányát választotta. Békességben éltek egymás mellett. Az utóbbi időben azonban az egyház egyre erősebb nyomást gyakorolt a városokra. Országszerte megnőtt a boszorkányperek száma és már ilyen távoli, eldugott helyekre is inkvizítorokat küldtek, akik könyörtelenül lesújtottak az egyház ellenségeire. A helyzet egyre rosszabb lett, az emberek rettegésben éltek. De betegségek ezután is előfordultak, a férfiak megsebesültek, a nők gyermeket vártak és továbbra is Marthához fordultak segítségért. Igaz, mostanában jobban ügyeltek rá, nehogy meglássa őket valaki az erdő felé vezető úton.
A gyógyító asszony, ahogy suttogva emlegették, továbbra is ellátta őket készítményeivel, tanácsot adott, sebesültet ápolt. Nem törődött az egyház törvényeivel. A saját törvényei szerint élt. Mindenkinek segített, ha tudott, elfogadta, amit kapott, tisztelte az életet, emberét és állatét egyaránt. Ha kérdezték, azt felelte, az ő temploma a természet, imádsága a levelek susogása, fényessége a napsugár. Papra, gyóntatóra nincs szüksége, ne közvetítsen neki senki a Jóisten felé, meghallja az Úr mindenféle latin nyelvű hókuszpókusz nélkül is az ő imádságát. Hiába figyelmeztették, hogy bajba kerülhet ezzel az istenkáromló beszéddel, nem törődött vele. Jobban érdekelte, hogy idejében begyűjtse és megszárítsa a galagonya piros bogyóit, amit mindenféle szívbajokra teaként alkalmazott.
Minden családban volt valaki, aki gyógyulását az asszonynak köszönhette. A hatalom azonban olyan széles skálájával rendelkezett a meggyőző eszközöknek, hogy ha szép szóval nem is, erőszakkal mégis sikerült rábírnia valakit az árulásra. Soha nem derült ki, ki volt az, aki Martha nyomára vezette az inkvizítor embereit. Azonban a város szélén lakó vargát, akinek hét leánya született, a felesége pedig a múlt nyáron halt meg, amikor a nyolcadik gyermeket próbálta világra hozni, az elfogatás másnapján az istálló gerendáján lógva találták. Az emberek mindenfélét suttogtak arról, hogy a varga az erdei gyógyító asszonyt okolta a felesége és a meg nem született gyermek haláláért és hogy a hét leány számára bizonyára tetemes hozományt kell biztosítani, de hangosan senki nem mert szólni semmit. A figyelem egyébként is hamarosan a perre és Martha sorsára irányult.
A per gyorsan lezajlott. Az asszony végig nyugodtan viselkedett, felemelt fejjel állt bírái előtt és itt is keveset beszélt. Nem vallotta magát bűnösnek. Elismerte, hogy évtizedek óta nem gyónt és nem áldozott. Azt állította, hogy minden nap imádkozik Istenhez, aki meghallgatja őt és vigyáz rá. Ennél többet semmilyen módon nem tudtak meg tőle, pedig igazán válogatott módszerekkel próbálkoztak. A kínvallatások alatt Martha mintha nem is lett volna jelen. A teste persze ott volt, de az inkvizítor is érezte, hogy teljesen felesleges minden próbálkozás. Az asszony erősebb volt nála, ez pedig borzasztóan dühítette, ugyanakkor félelemmel töltötte el. Megszokta, hogy rettegnek tőle, hogy nem mernek a szemébe nézni és a kegyelméért könyörögnek. Nem tudott mit kezdeni ezzel az erővel. Tudta, hogy hatalmában áll megölni az asszonyt, de legyőzni sosem tudja. Minél előbb meg akart szabadulni ettől a veszélyes nőtől, nem bírta elviselni izzó tekintetét. Marthát boszorkánynak nyilvánították és máglyahalálra ítélték.
Az ítéletet is higgadtan fogadta. Nem könyörgött kegyelemért, nem sírt, nem jajveszékelt, mint mások. Meggyötört testtel is egyenes tartással, emelt fővel nézett a hóhér szemébe, mint aki valamilyen titkos bizonyosság birtokában van. Az ijedten kapta el róla a pillantását.
Néhány óra múlva a tűz szinte teljesen kihunyt, de az emberek még mindig ott álltak a téren. A katonák nem háborgatták őket. Néhányan csendesen imádkoztak, mások buzgón vetették magukra a kereszteket és figyelték a hamvadó tüzet. Martha emléke örökre a lelkükbe vésődött. Az égen, éppen a vesztőhely fölött egy szívet formázó felhő képződött. Óvatosan mutogatták egymásnak, sugdostak a szomszédjuk fülébe, de ekkor a városbíró emberei szétkergették őket.
A felhő még sokáig lebegett a város felett.
