Menyhártné Zana Éva: Hogyan mondjam el…

Feltámadt a szél. A száraz faleveleket fújta, pörgette, görgette maga előtt. A már színüket vesztett levelek úgy néztek ki, mintha egy jókorára hízott rovarhadsereg indult volna rohamra.
Eszty fáradtan hajtotta fejét az autó kormányára. Ki kéne szállni, el kéne indulni. Róbert várja. A ház kivilágítva. A kapu automatikusan nyílt, mikor megállt előtte.
A szélroham felkapott egy kosárnyi falevelet, és hozzácsapta, ahogy kilépett az autóból. Összehúzta magán a kabátot, s azon gondolkodott, mit kapjon magára nehezékként, hogy ne sodorja el a most már tomboló vihar.
Üveges szemekkel nézte a házat, ahova annyi minden kötötte. Az egész élete. A legfontosabb ember a világon, aki a Társa jóban-rosszban, barátja, szerelme, mindene… Róbert…
Mindenüket felemésztette a betegség. Az automata kapu is azért kellett, mert a nélkül nem tud egyedül közlekedni. Garázst már nem tudtak építeni, pedig nagy szükség lenne rá, főleg ilyen időben.
Már nem is törődött a viharral, nem érdekelte a szétázóban lévő ruhája, cipője. A sminkjét már lesírta. Haja akár egy vizes madárfészek. Most jött a fővárosi professzortól, hozta Róbert leleteit. Hogyan mondja el neki, hogy nincs remény. Nem fognak együtt megöregedni…
Lehet, nem is kell mondania semmit. Minden ott van az arcára írva. Már nem lehet eljátszani, hogy minden rendben, semmi baj, az új gyógyszer, kezelés, csodakenőcs, kézrátétel, imádság segíteni fog…
Hiába minden. Hogy nézzen a szemébe? Hogy adjon még erőt, reményt, hiszen már neki sincs.
Nagy nehezen sikerült elvergődnie a bejáratig. Levette a kabátját, kényelmes papucscipőbe bújtatja fáradt lábait. Megigazította az előszobai tükör előtt szélfodrászolta haját, lesimította ruháját, és minden erejét összeszedve belépett a nappali ajtaján.

Róbert ünnepi teríték mellett ült a tolószékben, és széles vigyorral fogadta a rettegve belépő Eszty-t.
– Szia, Szerelmem, Egyetlenem! Ne, ne szólalj meg! Gyere, ölelj át! Ma jól voltam, a neten lógtam egész nap. Tudom, hogy nincs esély. Ez egy ilyen betegség. Tudom, hogy Te mindent megtettél értem, erődön felül. Köszönöm neked. Kérlek! Tudom, hogy egyre rosszabb, egyre nehezebb lesz minden… Ami még hátra van, azt hadd töltsem úgy, hogy élek! Ne cipelj orvostól-orvosig, kuruzslótól varázslóig… Nézd csak, találtam egy verset! Az enyém. Mintha József Attila nekem írta volna. Elkap egy fura érzés tőle. Mintha egy imát, úgy mondom már kívülről. Fog meg a kezem, nézz a szemembe, és hallgasd:

„Tedd a kezed
homlokomra
mintha kezed
kezem volna

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna
mintha éltem
élted volna

Úgy szeress mint
ha jó volna
mintha szívem
szíved volna.”

Hosszú percekig néma csöndben, meghatottan nézték egymást, majd, mint egy esküt, mondták el egymásnak…
Róbert törte meg a varázst.
– Tudod, évekkel ezelőtt kötöttem egy biztosítást. Nem számítottam rá hogy megbetegszem, de gondoltam, nem árt, ha van. Ma átutalták a nem kevés összeget. Kifizettem a tartozásainkat. Befizettem magunkat egy tengerparti nyaralásra a világ másik felére, ahol most éppen nyár van. Mindent elintéztem. Holnap indulunk. Mire hazajövünk, lesz egy garázs. Összeépítve a házzal…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva