Volt egyszer egy öreg varázsló, aki a hetedhét határon túl éldegélt egy kis felhőkbe burkolódzó hegy tetején. Magányosan tengette a napjait, és évek óta csak egyetlen szórakozása volt: szebbnél szebb formákat faragott a ház körül kavargó felhőkből, majd szabadjára eresztette őket, hogy más is megcsodálhassa a műveit. Nap nap után felmászott az égbe nyúló létrájára, kiválasztotta a legszebb bárányfelhőt vagy épp a legijesztőbb esőfelhőt, és valódi remekművekké alakította. Csodálták is a királyság minden pontján a gyönyörű felhőszobrok miatt.
Ahogy elterjedt a híre, mindenféle kívánsággal látogatták meg a varázsló felhőgyárát. Az egyik a feleségének akart meglepetést, a másik a kislányának ajándékot. Bőségesen meg is jutalmazták a varázslót minden kívánság teljesítése után. Az öreg örült a társaságnak és szívesen teljesítette a kéréseket, mindenféle csodát faragott az embereknek: rózsát, galambokat a szerelmeseknek, lovacskát és pillangót a kislányoknak, sárkányt és várat a lovagoknak. Bármilyen szobrot ki tudott faragni a felhőiből. Amikor jó kedve volt, még az aranyló Nap sugarait és a szivárványt is beleszőtte a felhő bolyhai közé.
Hanem egy nap hatalmas szél támadt, amikor a varázsló a létrán dolgozott, és a felhőfaragó nem tudott elég erősen kapaszkodni, lepottyant a földre. Úgy megütötte magát, hogy többet nem is akart felmászni a létrára. Nem volt többé alakja a felhőknek, azok csak lomhán keringtek az égen, érintetlen, unalmasan. Rögtön észre is vették az emberek, hogy valami nincs rendben, még azok is, akik korábban sohasem foglalkoztak az égen vándorló felhőkkel.
Hiába látogatták meg a varázslót a királyság lakói, az öreg hajthatatlan maradt. Nem mászott fel többet a létrára. Még a király küldöttjeit is elzavarta, hiába ajánlottak busás fizetséget egyetlen felhőszoborért. Nem használt sem pénz, sem fenyegetés, az öregnek esze ágában sem volt felmászni a létrára.
Mikor ennek híre ment, minden valamirevaló varázsló ellátogatott az égbenyúló létrához, hogy megpróbáljon felhőt faragni. Vittek magukkal mindenféle eszközt, fúrót, vésőt, kalapácsot, mindhiába, egyik sem tudta úgy formázni a felhőket, mint az öreg varázsló. Próbálták kiszedni belőle a módszerét mindenféle csellel és ármánnyal, de a felhőfaragó senkinek sem árulta el a mestersége titkát. Még ki is nevette azokat, akik sokat faggatóztak, és mindenfélét ígértek neki, hiszen mit adhattak annak, aki így is teljesen elégedett volt a mindennapjaival? A fiatal varázslók is a nyakára jártak, mind a tanítványa akart lenni, de az öreg nem akarta tovább adni a tudományát. Hiába kérték:
– Csak egyszer mutasd meg nekünk, apó!
– Elég, ha elmondod, nem kell létrára másznod!
– Már egy tipp is elég, hisz már majdnem sikerült nekünk is!
A varázsló hajthatatlan maradt, és mindenkinek csak ennyit mondott:
– Nem tehetem. Megígértem, hogy senkinek sem árulom el.
Egy nap arra járt egy szegény vándor. Fáradt volt az egész napos utazástól, és mivel a közelben nem talált semmi más menedéket, szállást kért éjszakára. Fiatal volt, talán épp az iskolából lógott meg, hogy világot lásson.
– Rendben van, fiacskám – mondta neki az öreg varázsló –, de csak akkor maradhatsz, ha nem kérdezel semmit a felhőfaragásról.
Meg is ígérte rögtön a fiú, hisz mit érdekelte őt a felhőfaragás, csak egy jót akart aludni fedéllel a feje fölött. Ezt hallva az öreg varázsló vidáman körbevezette a hegy tetején, még az égbe nyúló létrát is megmutatta a vándornak. A fiú, ahogy ígérte, nem tett fel kérdéseket a felhőfaragásról, de azért kíváncsian méregette a létrát, hiszen az ember nem minden nap lát ilyen óriási, látszólag a semmibe nyúló lajtorját.
A fiú este hamar aludni is tért, a kényelmes ágyban pillanatok alatt elnyomta az álom, csak arra ébredt fel hajnalban, amikor odakintről beszélgetést hallott. Nagyot nyújtózva felkelt az ágyból, és kíváncsian kilépett az öreg varázsló kunyhójából.
Az öreg varázsló a házikó előtt ült egy kényelmes hintaszékben egy nagy, lila párnán. Pipázott, és egy kis bárányfelhőt simogatott.
– Mesélj még, mi mindent láttál! – kérte, és a felhő susogó hangon válaszolt.
– Csupa csodát. Kerteket és virágokat, közöttük méheket és pillangókat. Táncoltak a színes szirmok között. Piros tetőket, zöld lombokat és csillogó patakokat. Ezüstösen cikázó halacskákat. Az egyik halacska nagyot ugrott, ki a vízből. Arany csík futott az oldalán. Olyan volt a színe, mint a napnak.
A felhő lelkesen mesélt mindenről, amit látott, az öreg meg néha bele-belekérdezett a történetbe. A fiú is letelepedett, hogy hallgassa, milyen a világ odafentről. Amikor az öreg végzett a pipájával, elköszönt a bárányfelhőtől, aki vidáman elrepült.
– A felhők mindig ilyen szép dolgokat mesélnek, apó? – kérdezte elámulva a fiú.
Az öreg elmosolyodott.
– A felhők ennél is szebb dolgokat mesélnek.
Egy nagy gomolyfelhő szállt le az öreg mellé, és huncut kuncogással megcsiklandozta a ráncos kezeit. A varázsló megpaskolta a felhő bolyhait. A fiú kíváncsian közelebb ment a felhőhöz, és ő is megsimogatta, mire az vidáman felnevetett.
Az öreg egyetértően hümmögött, de nem mondott semmit a fiúnak, csak meghallgatta a nagy felhő meséit is. Újabb és újabb felhők látogatták meg az öreg varázslót. A vándor észre sem vette, hogy elszelelt az idő. Mire minden felhőt meghallgattak, rájuk esteledett. Nem is engedte a varázsló, hogy éjjel induljon útnak.
Másnap a fiú ismét beszélgetés hangjaira ébredt. Újra meghallgatott néhány mesét az öreg varázslóval. Minden történet más és más volt, mintha az összes felhő mást látott volna odafentről. A fiút teljesen lenyűgözték a történetek, de úgy érezte, ideje tovább állni. Nem akarta kihasználni a varázsló vendégszeretetét. Azért egy dolog nem hagyta nyugodni.
– Felmászhatok az égbe, apó? – kérdezte indulás előtt a varázslót.
Tanakodott egy picit az öreg, de végül megengedte neki. El is kezdett mászni a fiú, egyre magasabbra és magasabbra, egészen a létra tetejére.
– Vendég! Vendég jött! – kiáltották vidáman a felhők. – Üdvözlünk az égi birodalomban!
A vándor kíváncsian kinyújtotta a kezét az egyik felhő felé, ami rögtön a tenyeréhez simult.
– Mesélj! Milyen a lenti világ! – kérték.
– Honnan jöttél? Mit láttál? – kiáltották.
És a fiú mesélni kezdett, ugyanúgy, ahogy odalent a felhőktől tanulta. Elmondta, mit látott a vándorútja során, és hogy milyen úton-módon jutott el az öreg varázslóhoz. Mesélt a tengeren ringatózó hajókról, a pusztán nyargaló lovakról, a városban szaladgáló kutyákról, a kandalló mellett doromboló kiscicáról. A felhőket simogatva észrevette, hogy a keze alatt a felhők alakja átváltozott. Hajó, lovacska, kutyák és kiscica szökkent ki az ujjai közül, pont olyanok, amilyenekről mesélt, és a fiú lenyűgözve figyelte, ahogy a felhőszobrok körbe táncolták ők és elégedetten siklottak tova.
Az öreg varázsló mosolyogva figyelte a ház mellett, ahogy felhőpillangók és felhővárosok röppentek tovább a hegyről. Nem csak egy-két felhőmadár vagy unalmas felhővirág, valódi világ elevenedett meg a fiatal vándor ujjai között a friss élmények és emlékek hatására. Az öreg megsimogatta a mellé röppenő bárányfelhőt, majd mint aki jól végezte dolgát, pipára gyújtott, és hátradőlt a hintaszékében.
Amikor a fiú végül lemászott a létráról, megkérdezte az öreget.
– Miért nem csináltál több felhőszobrot? Hiszen ez olyan csodálatos!
– Egyszerű – felelte az öreg –, a felhők történetei érdekesebbek és szebbek voltak, mint az enyémek. Akkor jöttem rá, amikor leestem a létráról, és a felhők meglátogattak idelent, hogy meséljenek nekem.
– Itt maradhatok? – kérdezte hirtelen a fiú. – Csak hogy meséljek a felhőknek.
Az öreg mosolyogva biccentett, és a fiú kezébe nyomta a kunyhója kulcsát.
– Persze, maradj csak, én viszont útnak indulok. Itt az ideje, hogy világot lássak – mondta vigyorogva. – Hiszen a felhőknek csak úgy lehet mesélni, nem igaz?
