Kinyitom a szememet.
Éles fény. Elvakít.
Vonatzúgást hallok és mellette valakik beszélnek.
Nem értem, csak mondatfoszlányok.
– Jól van?
– Szenved?
– Várjunk?
– Várunk!
Nem értem. Semmit se értek.
Próbálok gondolkodni.
A fájdalom mindent elborít. Fáj! Mindenek fáj!
Mi történt? Hol vagyok?
Becsukom a szememet. Még hallom a vonatzúgáson keresztül.
– Megint elaludt.
Vidám copfos kislány ugrál, fején hatalmas masni. Ez olyan, mint a régi udvarunk. Körülnézek. A tyúkólnál van valaki. Jobban megnézem, az anyám az, kukoricát szór a baromfiaknak. A kacsák, libák, tyúkok nagy zsivajjal, egymást lökdösve esznek.
Megint a vonatzaj és távoli beszélgetés.
Mit akarnak?
– Jól vagy?
– Jobban vagy?
Micsoda kérdés? Válaszolni akarok, de csak a vonatzajba most még fütty is társul.
Nem értem!
Megint becsukom a a szememet.
A fájdalom megint eláraszt. Már csak a fájdalom van, csapdába estem.
Hirtelen valami melegség önt el.
Most látok egy szép fiatal asszonyt, én biztosan nem lehetek, én nem voltam ilyen szép. Lányokkal vagyok, valahol a víz mellett, fagyizunk, fürdünk.
A vonatzaj megint erősödik. Távolról hallom.
– Elengedjük?
– Vagy van még remény?
Kiáltani akarok.
– Neee!
De csak a vonatfütty erősödik.
Alámerülök.
Kinyitom a szememet.
A nyitott ablakon besüt a nap, hallom a madarak énekét.
Körülnézek. A megszokott tárgyaim vesznek körül.
A kis asztalon ott van a megkezdett könyv.
Ideje felkelnem.
