Egy rendezvény kapcsán a pásztorcsaládokban élő gyerekek életét igyekeztünk felderíteni, összegyűjteni róla minél több mesét, történetet, fotót, tárgyi emléket. Idős emberekkel beszélgettünk arról, hogy mi is volt a dolga a gyereknek ezekben a családokban, abban a világban, sok évvel ezelőtt. Elgondolkodtató az, amiket hallottunk sokféle szempontból.
Mai eszünkkel és felfogásunkkal úgy gondoljuk, hogy ezeknek a gyerekeknek rendkívül nehéz sorsuk volt. Egészen kicsi koruktól dolgozniuk kellett, szegények voltak, csak télen járhattak iskolába, hosszú utakat kellett gyalogolniuk nap, mint nap a tanyasi iskoláig és nem csak a tanulás volt a dolguk, mint a mai társaiknak, hanem közben részt kellett vállalniuk a ház, tanya körüli munkákból, amire képesek voltak azt rájuk bízták. Etették a baromfit, legeltettek, vizet hordtak, szedték a tojást, a kislányok már nyolc-tíz évesen sütöttek, főztek, vitték az ebédet a mezőn dolgozó férfiaknak, takarítottak, mostak, kertben segítettek a szüleiknek.
Legfőbb dolguk, ahogyan egy a témához nagyon értő, a pusztai embereket nagyon tisztelő és életükkel hosszú ideje foglalkozó barátunk előadásából hallottuk, a figyelem volt. Figyelni a szüleikre, nagyobb testvéreikre, nézni, hogy mit és hogyan végeznek nap- nap után. Meg volt a megszokott rendje az életnek minden évszakban és meg volt a tennivaló is, ami nem változott állandóan, tehát volt idő megszokni, beletanulni. A felnőttek nem féltették, pátyolgatták a gyerekeiket, hanem megbíztak bennük. Tudták, milyen életkorban mit bízhatnak rájuk, és elhitték azt, hogy meg is tudják csinálni, ha elsőre nem, majd másodszor, harmadszor biztosan.
Álmélkodva hallgattam a közel kilencven éves Imre bácsit, akit édesapja kilenc évesen már hetekig egyedül hagyott a pusztán, egy neki épített nádkunyhóban harminc juh őrzését, gondozását rábízva. Hetente egyszer nézett rá, akkor vitte neki, ahogy ő mondta komenciót kis szekerével. Ebben volt zsír, szalonna, kenyér, lebbencs, só, hagyma, fokhagyma. Ezekből és a kunyhó körül tartott tíz tyúk tojásaiból főzte magának az egyszerű ételeket, és egyedül látta el a juhokat, tavasztól őszig. Amikor édesapja kiment hozzá, ellenőrizte az állatokat és együtt kezelték le a sánta vagy rühes állatokat, tőle tanulta meg mikor mit kell tenni velük. Mire elszegődött kisbojtárnak más számadóhoz, már sok mindent tudott, ott pedig figyelt, gyakorolt tovább. Döbbenten kérdeztem tőle, hogy nem félt éjszakánként? Akkoriban is voltak rossz emberek, tolvajok, akik ellophatták volna az állatokat, kihasználva, hogy csak egy gyerekkel kell szembe szállniuk. De igen félt! Félt, de legyőzte, le tudta győzni, mert érezte a szülei bizalmát, akik vállalták a kockázatot, hogy esetleg kár éri őket, hogy esetleg a gyereküknek is baja lehet. Vállalták, mert ösztönösen tudták, hogy ez a bizalom megtérül a jövőben. Ő pedig büszke volt arra, hogy megoldotta a feladatot, büszkesége önbizalommal töltötte el, amiből felnőtt korára is erőt meríthetett.
Minden életszakaszban volt két-három év az aktuális tudás elsajátításához. Nem siettek, nem siettették a gyerekeket, tudták, erre szükség van, és az élet elég hosszú ahhoz, hogy megtanulják, amit kell. Persze közöttük is voltak, akik ügyesebbek, szorgalmasabbak voltak. Nem mindenkiből lett számadó, önálló gazda, és akkoriban is voltak, akik útra keltek és más pályát választottak, de mindenki életében sokat jelentett, hogy milyen útravalót kapott otthonról.
Mai világunkban a szülőknek nem ugyanez lenne a feladata? Miből gondoljuk azt, hogy a gyerekeinknek mindent az iskolában kell megtanulnia, vagy amit ott tanulnak azzal boldogulni fognak az életben? Manapság, ugyan úgy, mint régen, nem minket szülőket figyelve sajátítják el a lényeget az életről? Dehogynem, csak mi ezt nem akarjuk észrevenni. Döbbenten figyeljük, hogy milyen kezelhetetlenek a mai gyerekek és nem akarnak felnőni. Vajon miért? Nem csak a körülöttük lévő felfokozott őrületünket tükrözik vissza? Úgy érzem, nem bízunk eléggé bennük, túlságosan féltjük őket. Nagyon későn engedjük el a kezüket, sok fontos dolgot nem tanítunk meg nekik és kevés az a gyakorlati tudás mit otthonról visznek, mert nincs rá időnk, hogy együtt legyünk a hétköznapokban és elsajátíthassák tőlünk azokat az alapokat, amivel az életben boldogulni tudnak. Inkább megcsinálunk helyettük mindent, minthogy rájuk bíznánk, minthogy hinnénk abban, hogy meg tudják csinálni. Aztán csodálkozva nézzük, hogy harminc éves korukban sem akarnak önálló életet, inkább otthon vannak a szülők mellet, nem vállalják a felelősséget párjukért, nem vállalnak gyereket. Nem vagyok még érett erre a feladatra, halljuk 35-40 éves férfiaktól, nőktől, túl nagy kötöttség, amikor családalapításról, gyerek vállalásról esik szó. Hiába az iskola, a két-három diploma, a sokféle képzés, ez mit sem ér, nem helyettesíti a mintát, a bizalmat, a biztatást, hogy meg tudod tenni, képes vagy rá. Az időt a próbálkozásra, a jogot a rontásra, a kudarcokra, hogy megtanulják elviselni, túl lépni rajta és újra kezdeni. Amit ismerek az biztonságot ad! Ez hiányzik legjobban a mai életünkből. A kaland, az ismeretlen vonzása nagy kísértés, de aki végig kalandozza az életét, valószínűleg sohasem ér célba.
Kell a biztos pont ahonnan elindulok és ahová visszatérhetek. Kell a figyelem, a szeretet és az elfogadás, és nem kell a minden áron való győzelem, a folytonos teljesítmény kényszer, a lehetetlen elvárások. Akkor talán ezeket felnőtt korban is ki tudják védeni. Erre tanítanak minket ezek az életek, ha odafigyelünk rájuk
