Fiatal korában Baniának ejtették a nevét, de ahogy múltak az évek már csak a vén Banya- ként emlegették maguk közt az emberek.
Pedig kortalan szépsége alig fakult. Igaz, betöltötte a 80. életévét, de az élet kegyes volt hozzá. Mindent meg is tett azért, hogy teste-lelke- szelleme friss maradjon. Haja állig érő, hófehér. Szeme jégkék. Alakja kisportolt, karcsú, akár egy manökené.
Egy hatalmas céget irányított, melynek 100 %-ban tulajdonosa is volt. Ügyeibe nem engedett senkinek beleszólást. Kemény nő volt. Megküzdött mindenért, amije volt.
Pár napja történt vele valami.
Elfáradt. Ettől megrémült.
Még sosem érezte olyan kiszolgáltatottnak magát. Le kellett pihennie, amire még nem volt példa. Ha már lepihent, próbált szunnyadni egy kicsit, de a lehunyt szemhéjai mögött az emlékezet vetíteni kezdett. Rég látott kedves arcokat mutatott, vidám nevetéseket hallatott, karok ölelését érezte magán. Milyen rég volt…
Egy természeti katasztrófában elveszített mindenkit, akit szeretett, aki számára fontos volt. Akkor, mikor nem volt velük, repülőn ült, két kontinens között valahol… Azóta sem bocsátott meg magának. Lelke mélyére temette szeretteit, és csak a munkájának élt.
És sokat hallgatott. „Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna”… jutott eszébe kedvenc zenésze, Somló Tamás dala. Feltápászkodott, előkereste a CD-t, és meghallgatta többször is. Istenem, sóhajtott egy nagyot. Ő is elment, pedig mindig úgy gondolt rá, hogy örökké fog élni a gyermekien tiszta tekintetű férfi. Emlékezett a mosolyára, melyet megőrzött magában, olyan melengető volt. Néhányszor összefutottak az utcán, egymásra néztek és mosolyogtak, pedig nem ismerték egymást…
-Fanni!- Kiáltott a titkárnője után. – Kérlek, mondd le minden hivatalos megbeszélésemet. Ma már nem dolgozom. Hívd ide az ügyvédemet, és ha a vele való beszélgetésemmel végeztem, szeretnék egy illatos fürdőt…
A hatalmas kádban szinte úszkálni lehetett. Körben gyertyák, a vízben rózsaszirmok, ezüst tálcán odakészítve egy pohár pezsgő, jól lehűtve, ahogy szerette.
Elégedetten merült a habok közé.
Mindent elrendezett. Nézte a pompát, ami körülvette. Élvezte, ahogy a meleg átjárta minden porcikáját, a pezsgő kellemesen ellazította még feszült idegeit.
A tér egyre nagyobb lett körülötte, ő, Bania pedig egyre átlátszóbb. Mint az a madár, amit a minap látott. Olyan volt, mintha üvegből lett volna, a tollain szivárványt vetett a napsugár…
Bania lassan olyan apró lett, hogy elfért egy habfürdős vízcseppen.
A bejárónője nem is vette észre, mikor kihúzta a dugót.
A víz a kerti elosztóba folyt, onnan permetezték éjjelente a virágokat.
Bania egy vörös rózsaszirmon ülve várta, hogy reggel, harmatnak vélve, magába szippantsa a nap.
Másnap tele volt a sajtó, hogy titokzatos módon eltűnt a dúsgazdag idős hölgy.
Végrendeletében teljes vagyonát az Árvaház – Nevelőotthon komplexumra hagyta, melyet még ő alapított pár éve.
Az emberek találgatták, mi történt a vén Banyával, ő pedig mulatott rajtuk, egy felhőcske szélén ücsörögve.
A kastélya parkjában volt egy csendes liget, szomorúfűzfákkal körülölelt kis tavacskával- a közepén csobogó szökőkúttal. Ide vonult el régen, ha pihenni vágyott. A megemlékezését is itt tartották.
Egész héten szomorú, borús idő volt.
Mikor összegyűltek barátai, ismerősei, tisztelői, a gyerekek a nevelőotthonból, hogy búcsút vegyenek tőle, eleredt az eső.
Bania az esőcseppekkel érkezett, az egyik nagy, fekete esernyőn landolt.
Onnan egy picike lányka, Lyly orrára pottyant, aki épp kíváncsian körülnézett. Majd végiggurult az arcán mint egy könnycsepp
Ahol földet ért, a következő év tavaszán egy rózsafa nőtt. Hatalmas, fehér, finom illatú virágok borították el nyáron.
Lyly szokásává vált, ha öröm, vagy bánat érte, letelepedett a rózsafa alá, annak mesélte el mi történt vele aznap. Korán ment, mikor még a reggeli pára borította be a kertet. A növények hálásan nyújtózkodtak az ég felé. A harmatcseppek mint üveggyöngyök tündököltek a leveleken, szirmokon, a felkelő nap fényét szórva.
A fehér rózsa virágain a harmatcseppek egyikében Bania kucorgott, és megértően hallgatta Lylyt.
