Menyhártné Zana Éva: A vándor

Janó vagyok. Nem tudom pontosan hány éves.

Valamikor kisgyerekkoromban elhurcoltak, elraboltak szüleimtől a falunkat feldúló katonák. Erre emlékszem. És anyám mosolyára, ölelésére, apám simogató tenyerére.

Nem tudtam megszokni idegen földön. Nem értettem beszédüket, szokásaikat. Nem bírtam elviselni a reggeltől estig tartó kemény, nem kisgyereknek való munkát, a sok verést, az éhezést, a szeretetlenséget, az állati sorsot. Az első adandó alkalommal elszöktem. Azóta szabad vagyok, mint a madarak. Csak megyek, vándorolok, cipelve batyuba csomagolt életem.  Nem függök senkitől, semmitől.

Amerre járok, mindenhol szeretnek. Szívesen adnak ételt, italt, szállást, az asszonyok esténként ölelést, én pedig munkával hálálom meg, jó szóval, derűvel.

Kicsit mindenhol ott hagyok magamból. Mert megmaradni nem tudok sehol. Valami hajt előre, mindig tovább.

Nem tudom, honnan származom, hol születtem, és mikor? De tudni akarom. Meg kell találnom őket. Anyámat, aki kisfiamnak szólított, magához szorított, ha féltem, apámat, aki magasra dobált jókedvében… Fogalmam sem volt, merre keressem őket…

Elfáradtam, sokat gyalogoltam aznap. Fűszálat rágcsáltam egy patakparton ülve, hátam egy fűzfának támasztottam, és csak úgy néztem kifelé a fejemből.

Lehunytam a szemem, álmodtam egy sort, majd a zsákomból előhúztam egy vázlattömböt, és egy darab szenet. Mikor rajzoltam, átértem egy másik világba… Sokadszor rajzoltam ugyanazt: egy asszony sírva áll a háza előtt, óvón magához ölelve kisgyermekét, int a férje után, aki épp kilép a hátsó kertkapun, bajszos arcán fájdalmas, szomorú mosoly. Sötétedik, a messzi távolban harcosok lándzsáin villan a nyugodni készülő nap utolsó sugara, a hegyek körben sötét árnyakká válnak…

Az hajt, hogy megtaláljam őket, valahol a nagyvilágban. Olyan sóvárgás járja át a testem, lelkem, mint az éhezőkét egy falat kenyér, a szomjazókét egy korty víz után.

Addig kell mennem, amíg ezt az emlékeimben élő, hegyek ölelte házat meg nem találom. Talán akkor választ kapok a kérdéseimre… Talán lesz, aki megölel, aki vár rám, nem adva fel a reményt.

Éhes szívem-lelkem arra vár, hogy hallja: Hát megjöttél! Kisfiam!

Mikor felnéztem rajzolás közben, megdöbbentem: az előttem magasodó hegyek körvonalai kísértetiesen hasonlítottak az álmaimban oly sokszor látott, és oly sokszor lerajzolt képhez.

Hatalmasat dobbant a szívem. Összepakoltam, és sietősre fogtam a lépteimet. Az alkony a völgyben ért, ahol ott állt a ház. Vagy inkább kunyhó. Oldala megrogyva, tetejét is megtépázták a viharok, nyitott ajtaját csapkodta a szél.

Nem szaladt ki elém csaholva eb. Nem fogadta senki az éhes vándort. A kis lak üres volt, széthordtak belőle mindent. Egy törött lábú szék mégis maradt. És az ablak káváján egy csonkig égett gyertya, egy cserép kiszáradt virág, régi-régi fénykép: egy anya ölelte magához kisfiát…, és egy megsárgult levél. Mintha a hideg rázott volna, olyan felindulás kapott el. Az alkony már alig hagyott annyi fényt, hogy elolvassam a gondosan formált szavakat:


„Kisfiam!

 Janónak hívtunk, az Úr 1925. évében születtél, pünkösdkor.

Túl kicsi voltál még, mikor elraboltak Biztos nem emlékszel ránk, de el fogsz indulni, hogy megkeress minket. Aznap, mikor édesapád elment, egy csapat katona vonult végig a völgyben. Szökevényeket kerestek, és összegyűjtötték, magukkal vitték a fiúgyermekeket is. A nőket megerőszakolták… Apádat utolérték és kivégezték, mert nem akarta szolgálni a hatalmon lévőket…

Bármit hallasz is rólunk, tudd, hogy mindig szerettünk, és soha nem engedtük volna, hogy elvigyenek tőlünk…

Nem tudom milyen sorsot szán neked az ég, de biztos vagyok benne, hogy jó ember lettél.  

Tudom, hogy egyszer majd visszatérsz.

Amíg élek, várok rád.

Édesanyád”

 

Leültem a földre, mert már nem bírt tartani a lábam. Magamhoz szorítottam a levelet, a fényképet, és keservesen sírni kezdtem… Megérkeztem. És mégse. Hisz nem volt már kihez…

Akkor mintha villám csapott volna belém: vajon hány asszony vár énrám hiába. Hány gyermek indulhat majd útnak, válaszokat várva, keresve azt az embert, „aki kilépett a hátsó kertkapun, bajszos arcán fájdalmas, szomorú mosollyal”… Hány lesz majd, akit elrabolnak a portyázó katonák. Nem lesz, aki megvédje őket. Ahogy engem sem tudott megóvni megvert, meggyalázott anyám- hallani véltem a sikoltását, sírását…

A felismerés szinte megbénított.

Reggel hátamra vettem viseltes batyumat, és megindultam, az úton visszafelé. Meg kell keresnem azokat, akiket önzőn ott hagytam, az álmaimat kergetve…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva

Kép: Caspar David Friedrich – Vándor a ködtenger felett