A férfi, aki a kis kerek asztal mási oldalán ült, nem nézett rá, tekintete messze révedt, miközben a lehetőségeket, a választási harcok kilátásait latolgatta, mintegy „kihangosítva” saját gondolatait, így azt sem vette észre, hogy Kátya unalmában kifelé bámul, a presszó ablakán át nézi az esőt, szemével követi a lecsurgó vízcseppeket, ahogy az üveghez csapódnak, majd elindulnak íveket, kacskaringlókat írva, lefelé.
Mintha kapaszkodnának valamibe, ami nem létezik, ahogy én is ezekbe a randevúkba, – gondolta,- miközben érezte, hogy a szinte extázisban magyarázó férfiembernek el sem jut a tudatáig, hogy ül valaki vele szemben, aki nem figyel rá, – ne adj’ Isten, azon gondolkodik, hogy sikerült megint belegyalogolni valami olyanba, amire az égvilágon semmi, de semmi szüksége nem volt.
A férfi, akivel már vagy két hete leveleztek, eladdig normálisnak tűnt.
Leveleiből annyit tudott róla, hogy jelenleg, – bár kicsit túlkorosan, – a Nemzetvédelmi Egyetem hallgatója, hogy a sok vizsga, és gyakorlati feladatok miatt nem ért rá eddig.
S bár Kátya valahogy mindig tartott az egyenruhás férfiak megalomániájától, mégis örült, amikor ez a férfi randira hívta, hiszen tényleg izgalmasnak ígérkezett, amit leveleiből megtudott róla.
Végre, – gondolta aznap reggel, – ez a férfi talán nem olyan fafej, mint amilyenekkel eddig találkoztam.
A társkereső, amelyen regisztrált, s amely összefésülte őket, azonos érdeklődésű, diplomával rendelkező nőket és férfiakat kapcsolt össze, évek óta tartó nagy megelégedettségi mutatóval.
Ehhez kellett az a 300 kérdéses teszt, amellyel hosszú órákat töltött, s amelyet hozzáértő pszichológus, párkapcsolati tanácsadó, coach állított össze, azt ígérve, hogy ennek eredményeképpen, mindenki, aki kitölti, és befizeti a regisztrációs költséget, ezer százalékig párjára lel…
Nocsak-nocsak, ha 300 kérdéssel lehet csak megtalálni a megfelelőt, akkor a rapid randis 6-6 perc, hogyan lehet elég a döntésre? – fűzte tovább a gondolatait, továbbra is az esőcseppeket bámulva.
Nem értette, most ez miért történik vele, hiszen több női vendége, akik inspirációs központjába jártak hozzá, kezelésekre, vagy meditációs workshopokra, spirituális szabad táncra, párra lelt ezen a társkeresőn.
Hárman még az esküvőjükre is meghívták, többször is megerősítve azt a tényt, hogy jelenleg ez a legmenőbb, legdemokratikusabb társkereső, a netes társkeresők között.
A férfi az oldalon harminckét évesként jelölte magát, bár élőben úgy negyvennek látszott.
Divatosan vágott barna hajában már keveredtek a szürke szálak, amúgy nem hagyott volna kívánnivalót, hiszen vagy száznyolcvan centi magas, arányos testalkatú, egyenes tartású, ahogy Kátya megállapította, feszes kis feneke, szép kezei, ápolt körmei vannak, de a kézfogása nyúlós, a szembogara zavaros, és a sötét színű, mély árkok a szeme alatt mást jeleztek.
A férfi áradozott, miközben arról beszélt, hogy a Nemzetvédelmi Egyetem, harmadik diplomája lesz, s mert a politikai újságíróvá válás minden vágya, ezért minden ismeretre szüksége van ebben az országos politikai katyvaszban.
Kátya világéletében ódzkodott a politikától, nem is értette, hogyan kapcsolhatta össze a társkereső rendszer ezzel a férfival.
Nem beszélve arról a tényről, hogy még mindig itt ül és lassan egy órája ezt az ömlengést hallgatja, rendszerekről, történelmi diktatúrák és a demokrácia kapcsolatáról, a jelenlegi rendszer csodáiról, a választások szükségességéről, mint a demokrácia legfontosabb eleméről, amelyben a NÉP, csupa nagybetűvel, – így mondta a férfi – dönthet…
Kátya akkor értette meg, hogy miért ül még mindig ott, amikor a férfi egyszer csak egy holland politikai újságírótól idézett. A nevezett újságíróról, – kinek neve nyelvtörőként hangzott, – Kátya még akkor se biztos, hogy hallhatott volna, ha foglalkozik politikával, viszont a férfi által idézett három mondat, egyből kiragadta az esőcseppek aktív figyeléséből, abból az állapotból, amelyben folyamatosan verkliként ismétlődött a belső monológ, – a „mégis mi a bánatnak vagyok még mindig itt?”
A férfi szinte szavalta az idézetet: „A diktatúra és a demokrácia nem egyszerűen két különböző márkájú autó. Ha a demokrácia autó, akkor a diktatúra egy tehén vagy egy ló. Aki csavarhúzót vagy forrasztópákát hoz magával, az meg van lőve.”
Kátya szemei kigúvadtak. A harmadik mondat beakadt, – bár amúgy, a három mondat összefüggéseiből egy szót sem értett, – de hallania kellett ezt a három mondatot, ahhoz, hogy egy mélyből feltörő, szinte megállíthatatlan kacagással egy időben, végre fel tudjon állni, – a férfi döbbent arca ellenére, – és köszönés nélkül, távozni, menekülni, csak el innen, akár ki az esőbe.
Ezek szerint meg vagyok lőve! – gondolta, és gondolatban, jól elrejtette kincseit, a csavarhúzóval ellátott bicskáját, – amit mindig magával hordott a tolltartójában, – a nagy becsben tartott forrasztópákáit, – amelyekre szeretettel gondolt, – mindeközben a szakadó esőben, kívülről a nedves kirakathoz nyomta arcát, és szamárfület mutatott a teljesen megrökönyödött férfinak.
Ahogy kirobbant, úgy maradt abba a kacagás, és ugyanabban a pillanatban, úgy tört fel belőle, mint egy buzgár, a megsemmisült érzést követő, szinte hisztérikus zokogás.
Csak ment az esőben, vizes ballonját nem érzékelve, rázta a vállát a zokogás, a magány, a félelem, az elkeseredés, a meg nem értés, és a tehetetlen düh. Könnyei marták arcát, szemét, lelkét; hogy most már tényleg soha, de soha nem lesz egy srác, egy pasi, egy férfi, senki, akivel összekapcsolódhat?
De, ne má’! – hiszen, a ténytől, hogy nála mindig van csavarhúzós bicska, otthon a kis folyosón kialakított fali, lakattal lezárható kuckóban, van négy, vagy öt, különböző fajta forrasztópáka, apjától örökölt és vásárolt kincseinek egy része, akkor ő, mint nő, mint ember, labdába sem rúghat?!
Mert ezt tapasztalta, srácokkal, fiúkkal, pasikkal, férfiakkal, évek óta tartó, semmit sem érő ismerkedések során, hogy kiállításra szánt csodabogárnak nézik.
Most miért nem hiszik el, – kérdezte annyiszor szomorúan magában hazafelé baktatva a meghiúsult találkákról, – hogy lehet valaki úgyis igazi NŐ, hogy minden megtalálható nála demokratikusan kint és bent. Jól néz ki, mert sportol, figyel arra, amit eszik, folyamatosan képzi magát, de ugyanúgy érti és szereti a művészetet, a zenét, mint a műszaki dolgokat.
Tud forrasztani, képes megjavítani bármit, ugyanakkor a konyhában is megállja a helyét, kreatívan és ízletesen főz, eszméletlen jól táncol, tud érvelni, vitázni, kiállni az elveiért, másokon segíteni, és, hát az ágyban se vall szégyent?
S, mit reagált erre a másik nem? Azt, hogy akkor, mi marad nekik?
Ő pedig bizonygatta, hogy az életnek számtalan olyan szépsége és szeglete van, amelyekhez nem ért, s hogy azokat a férfiakkal összefonódva szeretné megismerni.
Hiszen a rejtelmek köre végtelen, például, hogy miért hívják a csillagokat úgy, ahogy, miért más a férfibarátság, mint a női, miért nem tudnak a férfiak annyifelé figyelni, mint a nők, de autóvezetésben és térképolvasásban, miért sokkal jobbak, hogy milyen érzés, férfiként beleolvadni az ölelés mámorába, de úgy igazán.
Nem értette, nem ismerte a férfiakat, gondolkodásmódjukat, mindig túl csavarosnak tűnt neki minden, ami a másik nemtől jött, nagyon hiányolta az érzelmeiket, a vágyaikat, a kapcsolatok demokráciáját, az egyesülés biztonságát, a férfias erőt és a figyelmet.
Apja, aki felnevelte, – miután 25 évvel fiatalabb édesanyja szabadságra, és önmegvalósításra vágyva, öt éves lánygyermekét hátrahagyva, végleg külföldre távozott, – és akinek egyetlen boldogsága haláláig, harmadik házasságából született, egy szem gyermeke, Kátya volt, – rég a mennyek kapuját döngette, – sosem nyílt meg előtte igazán.
Bizonyára szégyenletes volt számára, hogy feleségét nem tudta visszatartani attól, hogy elhagyja őket, ezért érzéseit mindig magában tartotta. Sosem mesélt arról, hogy mi okozna neki örömet, mi az, ami fáj, akkor sem, amikor csődbe ment a magánvállalkozása, mert dolgozóival próbálta azt a demokratikus légkört megteremteni, amelyet feleségével sem sikerült, hét év házassága alatt. Megpróbált velük együtt létezni, tervezni, és családi kapcsolataikat főnökként is ápolni. Ezért, vagy nem ezért, de sosem tudott, vagy nem is akart igazán A Főnök lenni. Haláláig hitt abban, hogy létezhet – fiatalkori álma, – az igazi Kommunizmus, ahol mindenki egyforma, ahol mindenki egyformán, és egyet akar.
Bele is bukott, aztán már csak ült otthon, egyre soványabban, szomorúbban, a stressztől cukorbetegen, majd rokkantnyugdíjasként, egyszerűen elmúlt, elfogyott, mint a gyertya, bánatában, csalódottságában.
Kátyának minden esetben könnyeket csalt a szemébe, amikor eszébe jutott, ahogy kislánykorában, apja két keze közé fogta, majd megcsókolta mindkét kezét, és megsimogatta feje búbját. Folyamatosan kedveskedett neki, bátorította őt, amikor rátört az anyahiány.
Amikor pedig bármiben sikeres volt, az apja rendkívül büszkén és boldog mosollyal mesélte fűnek-fának, milyen ügyes ez a lány, meg sem látszik rajta, hogy nem volt anyja, aki dédelgette volna.
Bár tudott róla, hogy bérlői és vendégei különcnek tartják, de tudta mindannyian örültek, amikor megjavított valamit, ahogy a keze nyomán szépült a hely, sosem volt probléma a laza csavarok miatt kihullni akaró kilincs, vagy egy lógó vezeték. A fülhallgatók újraforrasztva működőképesek lettek, a képek nagyon hamar felkerültek a falra, az sem volt ritka, hogy az asztalos által elszúrt polcot elektromos fűrésszel pillanatok alatt dizájnosan kisebbre, félkörívesre varázsolta.
De mindez már nem számít.
Az eső már nem esik, Kátya is lassan megnyugszik.
Kerülgeti a tócsákat, figyeli, milyen szépen egyenletesen, már-már demokratikusan oszlanak meg a járda és az úttest mélyedéseiben az esőtől kialakult kis patakocskák.
Jó nekik, – gondolja, – csak annyi helyet foglalnak el a világban, amennyire szükségük van, ahhoz, hogy létezzenek, se többet, se kevesebbet.
*A felhasznált idézet Joris Luyendijktól származik.
