Elviselhetetlenül hosszú, forró nyár volt. Ez még akkor történt, amikor még nem volt mindennapi téma a klímaváltozás, nem voltak papírból a szívószálak és még össze lehetett taposni a műanyag palackokat is.
Kora esténként 38 fokig kúszott fel a hőmérséklet, olyankor, amikor a nap alábukása révén már a hűsítő légáramlatokat vártam volna, de helyette a házfalakból és a betonból sugárzott vissza a nappal begyűjtött rekkenő hőség. Fontos dolgom volt: minden este locsoltam. Hol kannából, hol slaggal.
A tavasz persze nem ilyen elviselhetetlennek mutatkozott.
Akkor még öröm volt kint lenni a szabadban, tenni-venni, vagy csak üldögélni a rügyező-bimbózó növények között, és közben tervezgetni, hogy mit hová ültetünk, mit termesztünk és milyen sorrendben, milyen ütemezéssel.
Vidéken még a kertészkedést nem a hobbijuknak tekintők is az évkör forgásában élnek, élvezve annak előnyeit és vállalva bizony a kihívásait is.
Abban az évben az első tavaszi melegebb napokon nekikezdtünk átrendezni az udvarunkat: kivágtuk a rettenetesen magasra nőtt oszloptujákat a ház előtti kiskertből, és ennek a műveletnek a volumene egy előre nem látott következménnyel járt: át kellett ülteteni a néhány éve merő véletlenségből vásárolt, és gyorsan nagyra növő damaszkuszi rózsabokrot is.
Ez a rózsa úgy került hozzám, mintha egy álomban történt volna: Budapestről tartottam hazafelé autóval, és egyszer csak jött egy sugallat, hogy álljak meg az út melletti kertészetnél és nézzek ott szét. Ez korábban és utána sem volt szokásom, akkor az egyszer viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megtegyem.
Szétnézve a kertészetben nagyon gyorsan rámtelepedett a bizonyosság, hogy valószínűleg semmit nem fogok vásárolni, mert egyetlen növény sem szólított meg, hogy vigyem haza.
Bő tíz percnyi céltalan bóklászás után már kifelé indultam, amikor az egyik cserepes növényeket tároló asztal sarkáról egy kissé kornyadozó rózsa került a szemem elé. Beleszerettem, hazavittem, kiültettem, és megkezdte a pompázást.
Fogalmam sem volt korábban, hogy a damaszkuszi rózsának ilyen illata lehet, úgyhogy amikor virágzott, minden nap lehajoltam hozzá és megszagoltam, mert nem lehetett neki ellenállni. Szerettem, gondoztam. Néha megmetszettem a túlhajtásokat, letörtem az elvirágzott fejeket, és mindig szeretettel néztem rá. Én még hiszek abban, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot.
Sötét rózsaszín virágokat hozott, nem olyan tömör fejűeket, mint amiket korábban ismertem más rózsatövekről, hanem sokkal légiesebb, lazább volt már maga az egész növény is, a virágai pedig szinte napok alatt elnyíltak, hogy aztán hozzák az újabbakat.
Bő két év alatt rengeteget fejlődött, és akkor érkezett el az átültetés tavasza, azon a forró nyár előtti márciusi napon.
A damaszkuszi rózsám nem bírta elviselni az áthelyezést, és az átültetés után azonnal száradni kezdett, és két hét múlva már csak halott ágak és tüskék maradtak utána.
Nem tudtam elfogadni a veszteséget, így minden nap locsoltam. Minden nap azzal a gondolattal locsoltam ráadásul, hogy “Sosem adhatjuk fel a reményt, hátha lesz még belőled valami, kicsi rózsám.”
Azon a forró nyáron nem volt nehéz locsolni, mintha a nyári meleg és aszály is arra akart volna emlékeztetni minden nap, hogy dolgom van a rózsámmal.
Még késő tavasszal, a dögletes melegek előtt ott volt nálunk látogatóban anyám, természetesen kimentünk a kertbe, és akkor mutattam neki az átültetés következményét:
– Nézd szegényem így meghalt, és ne röhögj ki, de attól én még minden nap meglocsolom.
Anyám meglepetésemre felnevetett. Néztem rá megütközve, ugyanis sosem volt szokása, hogy kinevetett volna. Most sem az történt.
– Tudod, hogy ki locsolta kitartóan az elszáradt, halott rózsabokrot? – kérdezte.
– Nem, nem tudom – próbáltam az emlékeimben keresgélni a családi legendáriumról szóló emlékfoszlányok között, hogy melyik rokonunk volt még olyan feleslegesnek tűnően kitartó, mint én ezzel a rózsával, de nem leltem fel semmit.
Anyám megadóan közölte:
– Hát akiről a nevedet kaptad. Szent Rita. Ő locsolta a halott rózsabokrot is kitartóan, akkor is, amikor kinevették, és az aztán ki is virágzott!
Ott, még a forró nyár előtt, május végén, az egyébként pompázatosan zöldellő kertben, a halott rózsa mellett állva, az nekem egy megvilágosodás élmény volt.
Onnantól kezdve nem a lemondás, “Majdcsak lesz belőled még valam” gondolatával locsoltam a rózsámat, hanem a “Nemsokára lesz belőled valami!” bizonyosságával.
Véget ért a forróság. Néha már hűvös is volt esténként, így a locsoláshoz való kedv is megcsappant olykor, és már nem naponta, hanem néhány naponta mentem öntözni. Nemcsak a rózsát persze, hanem minden növényt, aminek szüksége volt vízre.
Nyár végén felmerült, hogy ki kellene onnan dobni a többi növény közül, hiszen nemcsak halott, de ronda is szegény, de közöltem:
– Ő marad, majd én gondozom tovább.
Eltelt az ősz. Eltelt a tél. Eltelt megint egy tavasz és nyár.
Sűrűbbé váltak az egyéb más feladatok, új célok fogalmazódtak meg, így a mindennapos kertben bóklászás alkalmai megcsappantak, csak néha, célzottan mentem ki a növények közé.
És akkor egyszer csak, az átültetést követő másfél évvel később, újra az őszbe fordulva vettem észre, hogy hogy a rózsa kihajtott, és mélyzöld levelek ülnek az addig halott ágain.
Nem, nem hajtott új ágakat. Nem a gyökér szedte össze magát és adott új életet a növénynek. Nem.
Hanem a halott ágak kezdtek újra leveleket növeszteni teljes hosszukban. A télre! Később virágzott is és tovább növekedett, mintha mi sem történt volna.
Sírtam a rózsám fölött, és mindent megértettem.
A csodák rózsák formájában is velünk vannak.
