Az Agresszív Kismalac reggel – szokás szerint – elgyötörve ébredt. Kiült az ágy szélére, lógatta lefelé a lábát – a füle természeténél fogva mindig lógott –, közben a hasa oldalát vakargatta.
– Érzem, hogy ma minden szar lesz… – mormogta magában, aztán nehézkesen felkászálódott és kislattyogott a fürdőbe.
A tükörbe nézve egy pillanatra majdnem elmosolyodott, de még időben megregulázta az arcvonásait, és belevicsorgott a saját arcába: “Szánalmasan ronda vagy!” sziszegte oda a tükörképének, és gépiesen mosakodni, majd törölközni kezdett.
A művelet közben döbbenetes felismerésre jutott: MAJDNEM dúdolt magában! A felismerést ideges ijedtség követte. Villámként cikázó gondolatokkal próbálta felfedezni az elméjében eme elfajzott szokás kósza eredetét, és bár semmit nem talált, de legalább ez a belső kutakodás elűzte a dallamot és a dúdolgathatnékot a fejéből.
“Hála az égnek!” – gondolta átmeneti megkönnyebbüléssel, ugyanakkor erre az önfeladással egyenértékű érzelmi gesztusra hirtelen összerezzent, és az ijedtség fokozódásával, már-már félelmet érezve rázta meg a fejét, hogy a hála és az azt követő megkönnyebbülés érzés legapróbb morzsáit is kiűzze belőle.
– Jaj, hát megőrülök még a végén! – motyogta méla lemondással, aztán igyekezett üres fejjel és üres szívvel a dolgára.
Ami nem volt más, mint a semmittevés.
Kiült az udvarra, és morcosan figyelte a fák körül repkedő és csivitelő madarakat – “Szánalmasak vagytok!” –, és kifejezetten dühös lett, ahogy megjelent a látóterében két hófehér pillangó is, akik repkedve örömködtek egymásnak.
– Ccc… nohiszen… – cicceget gúnyosan az Agresszív Kismalac, és tovább nézelődött. A közeli almafa tetején meglátott egy gyönyörű, pirosan mosolygó almát.
Megkívánta. Majd szinte azonnal újabb morcosság-hullámok öntötték el az elméjét:
– Leszedni nem tudom, lerázni meg nem akarom, mert akkor ütődött lesz.
És akkor már be is villant a kaján gondolat: a szomszéd Nyuszikának van létrája, ellopja tőle!
Odaóvatoskodott a kerítéshez és átpislogott a szomszéd kertbe: nem látta ott a létrát. Figyelme egy kis faházra irányult ekkor, aminek ajtaján egy lakat lógott.
– Ahha, elzárta! A nyomorult! – dühöngött magában az Agresszív Kismalac, aztán másik gondolat kezdett csírát ölteni a fejében. – Mi lenne, ha átmennék, bekopognék és elkérném?
Erre meglepően hangos és gúnyos kacajorkán zúdult ki a száján, a hasa is remegett a nevetéstől.
– Méghogy elkérni? Biztosan azt mondaná, hogy nem adja oda!
És nevetett tovább, mintha az évtized viccét hallotta volna.
Közben szeme elé idéződött Nyuszika hófehér bundája, féloldalasan lelógó bal füle, és rendkívüli módon nem piros, hanem égszínkék szemei, meg persze a viccesen hosszú, de mégis bájos metszőfogai.
Az Agresszív Kismalac hirtelen megállt a nevetésben, és egy pillanatra minden haragja és cinikus gondolata eltűnt, és a helyébe valamiféle furcsán ismerős, de kifejezetten zötyögős, darabosan, ridegen forgolódó érzés költözött: öröm.
Mi tagadás, mindig is tetszett neki a Nyuszika, de közben mindig tudta is, hogy ő, mint Agresszív Kismalac, soha labdába sem rúghatna a mindenki által szeretett nyúllánynál.
“De vajon jól tudom ezt?” – kérdezte legnagyobb megrökönyödésére magától, sőt, még ennél is tovább ment! Megfogalmazódott a fejében ez: “Lehet, hogy ha nem lennék agresszív…”
De gyorsan, azonnal útját állta ennek a gondolatfolyamnak. Nohiszen, még valami veszélyes alakulna ki belőle!
“Akkor már nem is lennék önmagam.” – zárta le egy dacos toppantással a hirtelen támadt, veszélyesnek ítélt, egyénisége elveszítésével fenyegető gondolatszikrák előtolulását. De mintha a testének nem tudott volna parancsolni.
A lábai egymás után tették meg a lépéseket a kertkapuig, onnan ki a háza előtt húzódó járdára, Nyuszika háza felé.
Valahogy lemaradt a pillanatról, amikor még útjába állhatott volna az irányíthatatlan történéseknek, és mire odaért az ujja a csengőhöz, addigra már ott tartott, hogy “Biztosan elment az eszem!”
Mielőtt kinyílt volna az ajtó a csengetésre, azelőtt még egy utolsó szalmaszálként belekapaszkodott abba a gondolatba, hogy “Bármit is szólna, majd a szavába vágok és azt mondom, hogy ‘Baszd meg a létrádat Nyuszika!’, és aztán sarkon fordulok!”, de ehelyett valami egészen más történt.
Nyuszika megjelent az ajtóban, nyomában ínycsiklandó süteményillatok röppentek a konyha felől.
Az Agresszív Kismalac eltátotta a száját, és többé nem tudott parancsolni a valahonnan az agya mélyéről, de lehet, hogy inkább a szíve tájékáról kiinduló szavaknak:
– Nyuszika… baszd meg… olyan szép vagy!
A többi már történelem. Az Boldog Kismalac és a Nyuszika azóta is vígan élnek, ha meg nem haltak.
