Anyám leporolta a zakóm hátsó részét, maga felé fordított, megigazította életem első nyakkendőjét, meghúzogatta zakóm alját, hogy egy vonalban legyen, azt gondolom, vagy zavarában, vagy azért, ahogy mondani szokta, „fess” legyek benne, és mélyen a szemembe nézett.
– Menj fiam, légy ügyes, okos, és nagyon büszke!
Megsimogatta a fejemen, a forgómnál mindig ágaskodó hajtincsemet, kicsit a fenekemre suhintott.
– Na, menj, indulj, ne feledd soha, légy büszke arra, aki vagy, amilyenné a jó Isten teremtett!
Megfordultam, hát, felemeltem a mázsásnak tűnő bőröndöt, vállamat húzta az elemózsiás általvető, és, ha kissé csoszogva is, de elindultam, távolodtam tőle, anyámtól, aki nekem a mindenem volt mostanáig.
Nem láttam, de éreztem, most dörzsöli szét a sokadik könnycseppet, gombóccá gyűrt ünnepi hímzett, csipkés zsebkendője sarkával, és tudtam, szinte hallottam az ő kissé karcos hangján, hogy mondogatja nekem és magának, mintha zsolozsmázná, mint egy imát: – az én büszke nagy fiam, az én fiam!
Tudtam azt is, hogy elmondta a kispadon ülő özvegyasszonyok egyikének, és azóta szinte a harangzúgással együtt suttogja a falu: – megy a kis Janó a városba, megy, hogy szerencsét próbáljon, megy, hogy tanult emberré váljon mindenki örömére.
Persze, voltak olyan hangok is, hogy de felvitte az isten a dolgát ezeknek, meg, hogy már nem is köszön a Maris, mióta a fia…
De a legtöbben mosolyogva bólogattak: megérdemli a Maris is, végre egy kis jót is kap szegény, hiszen hat gyereket nevel, mióta, az ura…
Ahogy a vonat kipöfögött az állomásról már nem is láttam, bár tűnő alakja még előbukkant szemem sarkában, de aztán az is eltűnt. Mióta apát elbúcsúztatta, azzal a hittel integetve, ott a peronon a vonat után órákon át, hogy viszontlátja majd, nem szeret búcsúzkodni. Babonásan fél az állomástól, mintha az állomás tehetne róla, hogy apa többé nem jött haza, anya fél a vonattól, a füsttől, amelyet kibocsát, és amikor a vonat kürtje belesikít a csendbe, anya sokszor vele sikít.
Néha csak befogja a fülét, máskor zokogva gyűjti maga köré porontyait, de volt már az is, hogy az egyetlen kakasunk úgy kellett megmenteni a késtől, amit fájdalmában felkapott, azért, hogy vérét vegye, kárpótlásul apánk kiontott véréért. Látom lelki szemeimmel, ahogy baktat hazafelé testvéreimhez, elmeséli majd nekik, hogy hogyan engedett el engem, büszke fiát a nagyvárosba, miközben a szívében iszonyatos félelem ver tanyát, hogy engem se lát soha többé.
Azt is szinte látom, hogy este, amikor föléjük hajol, és sorra végigcsókolja őket, majd a petróleumlámpa fölé hajolva elmereng, mielőtt elfújja, és gondolatban az én homlokomra is odaleheli anyai csókját, jó éjt kíván, ahogy az elmúlt évek alatt minden este tette. Aztán, ahogy minden este, a pislákoló fényben leül stoppolni a kilyuggatott nadrágokat, zoknikat, elmereng azon, hogy milyen jó is, hogy a jó Isten, megadta az ő Jánoskájának azt a lehetőséget, hogy kiemelkedjen a szegénysorból, és büszke debreceni diák lehessen.
Ahogy a vonat zötyög, a nyitott ablakon beszállt a mozdony kesernyés füstje, leült a pernye az ablakpárkányra, és alászállt, mint egy fáradt pillangó, sötétszínű nadrágomra és a zakóra, amelyre anyám nagyon büszke volt.
Kiss méltóságos asszony adta oda az urától levetett zakót, hogy fordítsa ki, és szabjon nekem belőle ünnepi viseletet.
Azt is mondta Tóthné nagyságos asszony, – mesélte anyám, – mégse mehet ez a tehetséges fiú a városba szakadt lajbiban, varrjon neki Tóthné, egy úrias zakót, hogy mindenki büszke lehessen, amikor ránéz! Nem csak mondta, szinte parancsolta, a nagyságos asszony.
Kissné nagyságos asszony alapjában jóindulatú asszony volt. Anyám jár hozzá vasalni és takarítani, sokszor kaptunk tőle ételmaradékot, és ruhákat, amelyeket a nagyságos úr már nem hordhatott.
Tóth nagyságos úr egy ideje kerekes székben ül, és csak néz ki a fejéből, fél oldala lebénult, mióta a politikai csatározásokban való vehemens véleménynyilvánítása következtében az ülésteremben agyvérzést kapott.
Tehát, hiába, most már a nagyságos úr nem tud többet tenni falunk érdekében, nagysága, pedig már nem korholja, hiszen most fontossági sorrendben előre került az, hogy Tóth nagyságos úr meggyógyuljon, enni is tudjon valamennyit, és a szervezete is fel tudja dolgozni a táplálékot.
Azóta a nap óta a nagysága már nem pöröl, a személyzettel is szebben beszél, sok ajándékot oszt, a használaton kívüli ruhaneműkön kívül, ételmaradékokat is sorra anyám kosarába csúsztatja.
Persze, keménysége nem változott, most is csak parancsolgat, de titokban sokkal több kedvességet enged meg magának.
Karácsonykor is elküldte az ünnepi asztalról maradt ételt.
Anyám azt mondta, hogy vezekel, így mutatja a jó Istennek, hogy ők jó emberek, és, hogy ezért a nagyságos úrnak adjon a jó Isten újra egészséget, és járásképességet.
Tóthné nagyságos asszony vetette fel azt is, hogy menjek Debrecenbe, legyek a református kollégium diákja, mert nagyon jók az eredményeim, évek óta iskolaelső vagyok.
A kisebbeket is én tanítottam, köztük a nagyságos asszony négy unokáját is nyugodtan rám lehetett bízni, ahogy a saját hat testvérem is mindig fürtökben lógott rajtam, amikor meséltem.
Mert mesélni azt nagyon tudok, azt mondták a faluban, még az idősek is, hogy úgy mesélek, ahogy senki más! Azt is mondták, olyan vagyok, mint akinek évszázadok bölcsessége, szavai vannak a birtokában, úgy, ahogy nagyapáink és dédapáink meséltek a tűz körül, vagy a kemence padkáján üldögélve, hosszú pipát szívva, minden újabb történetnél.
Olyannyira elvarázsolom az engem hallgató gyermekeket, hogy mindegyik rettenthetetlen bátor hősnek érezheti magát, amikor a mese vége elérkezik, akkor is, ha előtte még egy kakas kukorékolására is összerezzent félelmében.
A mesék végén a büszkeség igencsak dagasztotta mellkasomat, de sosem bíztam el magam. Éreztem mindig, hogy lesz az életemben olyan lehetőség, amikor fejleszthetem ezt a képességemet, amellyel a jó Isten ajándékozott meg.
Ülök a vonaton, és boldog vagyok, mert mehetek tanulni a nagyvárosba!
Egyszer, ha visszatérek, talán az egész falu közösségének mesélhetek.
Taníthatom az embereket a szépre, jóra, a szeretetre.
A fák, virágok, bogarak, állatok mesélnek majd szavaimon keresztül mindenkinek.
Megnyugtathatom a síró gyermeket, reményt kínálhatok a betegnek, célt mutathatok, az eltévelyedtetnek, ember lehetek az emberek között.
A vonat zötyögése elaltatott, álmomban apám csodálatos zöldes szürke szeme nézett szembe velem, amint vállamra tette naptól kiszáradt, számomra legcsodálatosabb, óriás tenyerét, és annyit mondott.
– Soha ilyen büszke nem voltam, köszönöm fiam, hogy megadtad nekem!
