Talán akkor kezdődött, talán később, de igazából mindegy, mert valami beindult, azon a napon.
***
Reggelre ébredve, csak forgatta a szájában a három betűt.
Öblögetett vele, kiköpte volna, ha tudja, de nem volt rá képes.
A három betű alkotta szó, beépült a fogai közé, a fogzománc alá bújt.
Sárga fluoreszkáló fénnyel világított, ha tükörbe nézett, mint a fényőrző kavicsok a hálószobában.
Már nem tudta, mi az igaz, és mi az illúzió, csak azt érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén.
A három betű alkotta szó nem az övé.
Csak azt nem tudta, hogyan tegye le, hova, és mikor….
Az is elgondolkodtatta, mert egyáltalán nem emlékezett rá, hogy történt, hogy egyre többet járt gyónni, és mégis, minél többször ment el a közeli kápolnába, és bújt meg a gyóntatófülke hűvösében, remélve, hogy könnyít a lelkén, a jó érzés nem tartott sokáig.
Pár nap és újra elkezdett zakatolni benne a szó, és egyre gyorsabban zubogott, együtt a vérével.
– Bűn, bűn, bűn…
– Bűnös vagyok, rossz vagyok.
Csak zakatoltak a szavak, a dobhártyáján visszaverődve, akár a tihanyi visszhang.
Bűn, bűn, bűn…
De, hát mégis, mi a bűn? Miért lenne ő bármivel bűnösebb, mint bárki más?
A gyónás se nyújtott megoldást. Lehet, hogy a plébános feloldozta, de ő nem tudott magának megbocsájtani.
Azt érezte, hogy piszkos, sáros, a bűn beborítja tetőtől talpig.
Pedig, rémlett valami, amit valaha, még a megborulása előtt mondott egy jóakarója, vagy talán álmodta.
Hogy csak az tud tiszta lélekkel élni, boldog lenni, aki megbocsát, elsősorban önmagának, aztán jöhet mindenki más.
Mert, hogy ő, az, aki a saját életét igazítja.
Ezt is mondta valaki, de, hogy, ki lehetett, egy ismerős, a plébános, vagy az a bizonyos gyönyörű, álombéli ember, mindez ködbe veszett.
Maradt az ima, az önkínzás, ezek, pedig, csak még mélyebbre küldték az önsajnálat, önsanyargatás poklába.
***
Emlékezett, hogy régebben, amikor még szerette magát, és nem voltak ilyen gondolatai, minden könnyebben ment.
Voltak körülötte emberek, akik szerették, és akiket ő is szeretett.
Céljai voltak, minden sínen volt az életében. A munkahelyi sikerek egekig repítették önszeretete létrája csúcsán állva mosolygott mindenkire, és mindenki visszamosolygott rá. Volt szerelme. Élete párja ölelte, biztatta. Volt lakása, belső, külső nyugalma. Főnöke, kollégái folyamatos gratulációit élvezte, kitüntetések sorát vehette át.
***
A közeli templom mellett elhaladt ugyan, reggelente munkába menet, de soha eszébe se jutott belépni oda.
Sőt, kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy apró gyermekkorában kötelező volt hetente többször, és hétvégén is szentmisére menni. Gyónni, áldozni, mellét verve kórusban mondani: „az én vétkem, az én vétkem, az én igen nagy vétkem…”
Pedig sűrűn meg kellett jelennie a plébánián.
Minden apró-cseprő füllentést, kisebb-nagyobb csínyt apja és anyja, csak a templomban való gyónás után volt hajlandó megbocsátani.
Anyja gyakran kutatott a szobájában, kereste az okot, hogy miért büntetheti, s, ha bármi rendellenességet tapasztalt, addig ütötte, míg menekülésképpen, magától is a templomban kötött ki.
Akkor kezdődött, amikor az anyja megtalálta Rozika új tollát a táskájában, amelyet, elcsent, mert neki nagyon tetszett.
Az anyja órákig azt üvöltötte, hogy az ő lánya nem lesz ócska tolvaj, és a bűn hordozója!
Hogy aztán ebből a miliőből ki tudott szakadni, azt egy véletlenül megnyert iskolai versenynek, és a továbbjutás utáni első helyezés jutalmának, egy idegen városba szóló kollégiumi elhelyezésnek, és ösztöndíjnak köszönhette, mindezt osztályfőnöke segítségével érte el, aki mindig mellette állt, és támogatta.
Aznap, azt mondta az anyjának, hogy hajnali misére megy, előző nap már kimentett a legfontosabb dolgait, előkotorta a bokorból, és osztályfőnökéhez rohant, aki mindent megtervezett, és a buszra is ő tette fel, tanítás végén. Amikor elváltak, nagyon fájt a szíve, tudta, osztályfőnökét nem látja többé, most hogy örökre elhagyja szülőfaluját, és, hogy soha többé nem akarja látni sem az anyját, sem az apját.
Nem nézett vissza, soha többé nem akarta hallani, hogy bűnös, hogy bűnben fogant, hogy bűnben él, hogy minek jött a világra, hogy inkább fiúnak született volna, mert annak legalább van haszna, a fiú, továbbviszi a családi nevet, de egy lusta lány, aki ráadásul még lop is, az mire jó. Hogy milyen jó volt a középkorban, amikor levágták a tolvaj karját, akkor megtanulná, hogy Rozika cucca nem az övé. Hogy miért nem elég neki soha semmi, amit az anyjától és az apjától kap, és így tovább.
***
Évtizedeken át sikerrel alkalmazta életében, amiket ezután tanult, és tapasztalt.
Járt önfejlesztő tanfolyamokra, gyakran mondogatta, énekelte a kádban az önszeretet mantráit.
Megtalálta a szerelem, a munka, a pénzt sem kellett kergetnie, mindig több volt, mint amennyire szüksége lehetett.
Még a házasságkötése előtt nevet váltott, élt boldog elégedettségben, egészen addig, a pillanatig, amikor egy elmaradt üzleti tárgyalás által felszabadult időben, meg nem látta férjét kézen fogva sétálni egy idegen nővel.
A lavina elindult. Idegösszeroppanás, válás, munkahelyi ellehetetlenülés, elbocsájtás, svájci frank kamattartozással megnőtt részletfizetés hiánya miatt, saját lakás helyett ócska albérlet, és a lavina alján a kényszerevésből kialakult 120 kilogrammos testsúly, majd a gerincsérv műtét, és a leszázalékolás.
S, hogy mindez ne legyen elég, mindezekért, az önkínzás, az önmarcangolás, a bűnös keresés közben, a hiányból fakadó önostorozás, amely minden tábla csoki elfogyasztása után napokig azt kattogta, bűnös, bűnös-bűnös vagy! Az anyád is megmondta, nem kellett volna megszületned! Minek vagy ezen a földön, mi végre, miért?!
Így szokott rá újra a templomba járásra.
Ez ideig-óráig megnyugtatta.
***
Azon a napon, templomba haladtában, egy idegen férfi szegődött mellé. A férfi, mosolyogva csatlakozott hozzá. Hosszú kissé ősz, vállig érő haja, ápolt szakálla volt, csodálatos mélykék szemei csak úgy ragyogtak, miközben bokáig érő, egyszerű ruhájában lábán saruval, mellette haladt. Mintha látta volna már álmaiban ezt a gyönyörű férfit! Amikor mellette termett, mélységesen szép mosollyal, mélyen zengő baritonnal csak annyit kérdezett:
– Kedves hölgy, látom, a templomba igyekszel, mehetek veled?
Kínjában, nem tudta, mit válaszoljon, de az idegen végtelen szeretetenergiája, amely körüllengte, átsugárzott rá, s ez megnyugtatta.
Szólni nem volt ereje, hát hangtalanul bólintott.
Gondolatai sűrűn követték egymást, a félelem, a remény, az elmúlt évek kínjai, önkínzásai, érzések özönével árasztották el, ugyanakkor, végig azt érezte, ez már a múlt, semmi sem fontos, minden úgy van jól, ahogy van.
Csak mentek egymás mellett. Ő tipegett mellette, hatalmas testének súlya és érzései hatása alatt, az idegen, mintha lebegett volna, úgy haladt mellette, ruhája fénycsóvaként lebegett mögötte, és csak mosolygott boldogságot, és bátorságot öntve belé.
A hirtelen boldogság átmosta, védelmi köpenyt borított rá, és csodák csodája, ettől könnyei is elindultak, csak peregtek az arcán, lassan, sós barázdákat marva, de folyamatosan oldódott a fájdalom, ahogy a könnycseppek csendben, szikrázón, cseppenként a betonra hulltak.
A gyönyörű idegen, eladdig csendesen ment mellette, de most végtelen szeretettel az arcán, újra megszólalt.
– Ó, hát megjöttek a könnyek, – csendült fel a csodás bariton – sírj, csak sírj, drága hölgy, engedd ki a fájdalmakat, a sérüléseket, az önostorozás fájdalmát, tudd, hogy a világon minden szomorúság, bánat, és önkínzás emberi találmány! Az, amit te érzel, amit az elmúlt időszakban tapasztaltál, az mind illúzió, ahogy én is az vagyok, – kacagott fel,– de az, hogy itt jövök melletted, az azt jelzi, hogy van remény. Kérlek, állj meg egy pillanatra, és nyújtsd ide a kezed, mutatnék neked valamit.
És akkor, ott, vele, ő, aki már évek óta nem kacagott, akinek más nem maradt, mint a sötét gondolatok, a tábla csokoládék, a túlsúly, a gerincsérv miatti rokkantnyugdíjazás, és a mindezeket kompenzáló gyógyszerek, megtapasztalta a mindenséget, a szeretetet, a fényt, az igazi élet, a létezés tükrét.
Mert azt mutatta meg neki az idegen. Elég volt egy kézfogás, egy mosoly, egy hang, egy szempár, amelyben meglátta magát, a tiszta lényt, a fényt, aki, amikor megszületett, tisztán, és reményekkel, azt vállalta, hogy ahogy a földre születik, tisztán sugározza majd mindazt az értéket, amelyet lélekként képviselt.
Mire a templomig elért, már nem akart bemenni. Már tudta, hogy semmi dolga nincs ott. Mert nincs bűnös, és nincs áldozat.
ÉLET van, és az élet olyan, amilyennek mi teremtjük.
Tudta, képes arra, hogy másképp éljen tovább, most már képes.
Kezében érezte a csodás kéz simítását, retinájába égett a mélykék szempár szeretetet sugárzó nézése. Látta azt a földöntúli mosolyt, és élete utolsó napjáig, – amely örömben és elégedettségben telt ezután, minden földi jóval, szerelemmel, szeretettel, munkával, barátokkal, – őrizte azt a homlokára kapott csókot, amely az idegen áldását kísérte azon a napon.
