Lili szorosan markolta anyukája kezét. A félelemtől először meg sem hallotta, amit többször ismételve mondott neki:
-Nem fog bántani! Ne légy gyáva! Na, menjél már közelebb hozzá! Simogasd csak meg!
A jól megtermett juhászkutya azonban semmi jelét nem adta annak, hogy valóban nem akarja megtámadni. Az állat egyáltalán nem könnyítette meg a szorongó, kővé meredt kislány dolgát. Sőt! Inkább vadászó, vizslató tekintettel kivárt, a gyámoltalan ellenfele reakcióit kutatva. Nem hogy simogatást nem akart fogadni, de még a lány könyörgő szemezését sem tűrte. Erőtől duzzadó, támadó testtartással és erőszakot kifejezően uralta a helyzetet. Mintha morgott volna. Felálló és megfeszített fülekkel, lába közé feszített farokkal elszántan várta Lili következő mozdulatát. A kislány azonban nem akart, és nem is tudott közeledni, hiába unszolta, kérte anyukája. A tavalyi erdőszéli kutyatámadás emlékei és fájdalmai elementáris erővel törtek fel belőle. Ugyanolyan rossz érzések kerítették hatalmába most is, mint akkor, amikor menekült, és lábába mart a bősz négylábú. Azok a szívébe hasító kellemetlen érzések ezúttal is meggátolták, hogy megtapasztalja, a félelmei, a rossz érzései mögött akadhat valami fontosabb, valami felszabadítóbb. Nagyon frissnek tűnt az az élmény, amelyik a kutyával történő, balul sikerült találkozáskor keletkezett. A baleset képei csak úgy záporoztak a fejében. A fojtó, vészt jósló félelmeit nem tudta eloszlatni az azóta eltelt egy év. Édesanyja mostani védő-óvó közelsége, nógatása is kevésnek bizonyult. Egész egyszerűen nem érezte biztonságban magát. A barátságtalan állat baljóslatú, és semmi jóval nem biztató morrantásai éppen az ellenkezőjéről győzték meg. Ez a távolság nagyon megfelelt Lilinek. Szorongatottsága csupán akkor oldódott, amikor a német juhász úgy döntött, a győzelemtől megmámorosodva, hogy délcegen, és egy-két vakkantás kíséretében tovább oldalog.
Aznap este anyukája kicsit hosszabb időre maradt Lili ágya mellett. A kislány érdeklődve és sajnálkozva kérdezte:
-Anyu, miért van az, hogy legszívesebben átöleltem volna azt a kutyát ma délután, de valami mégis megakadályozott ebben?
-Tudod lányom, mindenkinek vannak olyan rossz emlékei, amelyek nem engedik, hogy azt tegyük, amit igazán szerint szeretnénk.
Van, aki a póktól fél, van, aki a 10 emeletes ház liftjébe nem mer beszállni. Én a főnökömtől tartok. Te a kutyáktól rettegsz.
-De olyan igazságtalan ez az élet! – fakadt ki a lány. – Én nagyon, de nagyon szerettem volna azt a kutyust megsimogatni!
-Most már aludj szépen, elszaladt az idő – puszilta meg, és ölelte át még utoljára Lilit édesanyja.
Elérkezett a villanyoltás ideje. A tudatában maradt számtalan megválaszolatlan kérdésével, és gondjával egyedül feküdt le. A sötét szobában mérgesen dúlt-fúlt magában. Nem igazság! Nincs igazság! Elevenen dolgozott benne a fájó ellentmondás. Haragudott egyrészt a kutyára, másrészt az anyukájára, és pironkodott, forrt, amiért nem birkózott meg a félelmével, és nem merte megsimogatni az állatot. A vágyai azonban vesztesnek bizonyultak ebben az ütközetben. Valami más győzött benne. Belső vívódásaitól még sokáig nyitott szemekkel őrlődött, míg nem kimerülten süllyedt álomba. Álmában erdőben barangolt, és vérszomjas farkasokkal viaskodott. Menekült, rohant, félt és újból menekült. Éjfél körül izzadságtól csatakos fejjel riadt fel. Kezeivel hadonászott, csapkodott, hánykolódott, akár egy tengeribeteg a hajón. Szemeit hirtelen kinyitotta, és a szobáját fürkészte. Tekintete az ablakra esett. Nyugodt éjszaka volt kint. A függönyön át valamelyik távoli csillag fénye ért el hozzá. Végtelen csend honolt mindenhol. Egyszer csak, teljesen váratlanul sírásba tört ki. Potyogtak a könnyei, és zokogott, mint ahogy a magukra hagyott kisgyerekek szoktak a kórházban. A sírás legalább félóráig birtokolta teljes gyermeki mivoltát. Aztán, amilyen hirtelen érkezett a bőgéshullám, ugyanolyan vágtázva távozott is tőle. Megkönnyebbülten, és szipogva figyelte az ablakon éppen akkor bekandikáló csillagot. Kimondhatatlan mély békesség, és vég nélküli nyugalom fogta körbe. Mintha a csillag nevetve integetett volna, és súgta volna a fülébe:
-Ne félj! Nem tud már bántani soha senki! Én, az égi társ mindig veled leszek, ha rám tekintesz. Soha nem hagylak magadra! A szívedben találkozhatsz velem bármikor!
Kettőt-hármat oda mosolygott még az égi jó barátjára, majd fáradtan, és kimerülten álomba zuhant ismét. Ám ezúttal játékos cicákkal álmodott, akik nyalták-falták, és ő pedig önfeledt örömmel hancúrozott velük. Csak bújt, és simult hozzájuk, mintha ő is egy ennivalóan édes cica lenne.
Reggel kipihenten, frissen és vidáman ébredt. Valahogy mindent tisztábbnak látott, bármerre nézett. Olyan békés, megmagyarázhatatlan nyugalom uralkodott körülötte. Egész nap könnyednek tűntek a máskor mázsás súlyként ránehezedő feladatok. Szélvész gyorsaságával repültek a tanítási órák. Iskola után felkereste azt a helyet, ahol tegnap átélte kellemetlen kutyás kalandját. A német juhász ezúttal is ott várt, figyelt. De Lili elszántan közeledett felé, és határozott karnyújtással próbálta megsimogatni az állat hátát. A kutya most nem ellenkezett. Várta, és szelíden tűrte a megváltozott gyerek kedveskedését. Farok csóválva hozta tudomására, szabad a vásár, és örül neki. A kislányban jóleső érzések áramoltak, és büszkén tekintett körbe, mint aki az egész világgal meg szeretné osztani hőstettét. Egyre csak simogatta, cirógatta és fésülte ujjaival az állat meleg és puha szőrzetét.
-Szia, kutyus! Jó, hogy barátok lettünk. Holnap megint eljövök hozzád.
Az értelmes szelíddé változott játszótárs, mintha csak minden szavát megértette volna, lusta morgással nyugtázta az üzenetet. Fejét és hátát végig rázva, búcsúzott kedves és merész látogatójától.
