Eve Cheerful: Levél barátnőmnek

Drága Annám!
/Levél barátnőmnek/

Nagy mázlim volt mielőtt a posta egyre titokzatosabb és rejtélyesebb szárnyalásaira bíztam volna a Neked szánt levelet, mert az utolsó pillanatban alig hallható cicergéssel megszólalt a telefon. Nővéred, Ernesztin tudatta velem, hogy megváltoztattad a családi nevedet. Ha nem ismernélek oly régen és alaposan, most értetlenkednék és megkérdezném: ugyan mi vitt rá, hogy az egész életedben becsülettel viselt nevedtől megválj? Miért nem felelt meg az évtizedeken át viselt szép magyar neved, a Légrádi?

Miért éppen a Balog mellett döntöttél, amiből annyi van, mint a nyű. Míg mások hüledeznek bátorságod és hirtelen elhatározásaid láttán, nekem egyáltalán nem esik nehezemre megemészteni. Ez is egy a számtalan ötlet közül, ami a fejedbe fészkelte magát és amit azon nyomban mérlegelés nélkül megvalósítottál. Nálad tényleg igaz a mondás: a tett halála az okoskodás. Heteken át kitartóan hívogattalak telefonon, de csak az automata üzenetére hagyatkozhattam, miszerint „ a hívott szám nem elérhető” Szerény számításaim szerint az utóbbi húsz évben legalább tizenöt számot változtattál
meg és dobtál a feledés kukájába. Egy- két számod dallamára még emlékszem is.

Tudom Édesem, hogy míg mások az állandóságért, a biztos dolgokért küzdenek, a Te életed a változás, a
változtatás, az örök mozgás és körforgás. Mindig a saját elképzeléseid után mész, tanácsot nem kérsz, mert jól elboldogulsz magad is. Az egyik forró nyáron kiveretted a szobád egyik falát, hogy kettő legyen belőle. Aztán két hónapba sem telt, ismét visszafalaztattad a kőműveseddel mert rájöttél, hogy mégis csak elég az az egyetlen szoba is.
Emlékszel legutóbb hogyan váltunk el?

Ücsörögtünk a jégveremnek is beillő szobádban – mert a fűtést hirtelen felindulásból éppen előtte egy héttel kapcsoltattad ki -, nyakig burkolóztunk a plédekkel; párnákkal vettük magunkat körül, felhúztuk a cifra edényfogó kesztyűket, széles bolyhos sálakat tekertünk az állunk alá és, hogy teljes legyen a komfortérzetünk, meleg kis födőkkel a fejünkön egyensúlyoztunk, mint az afrikai asszonyok a gyümölcsökkel teli kosár alatt. És nevettünk. Mit nevettünk?!

Idétlenül röhögtünk, arcunkról fagyos könnycseppek bucskáztak végig a finom illatú sálakon. Még ebben az orrvörösítő, dermesztő szobában is volt kedvünk régi dolgainkon viccelődni. Én mindig jól éreztem magam Nálad. Szerettem a soha el nem hervadó szárazvirágaidat, a különféle szőtteseket, Eri képeit a falakon. A picike kis asztalt a kanapé előtt, a délutáni halovány napsütést, ahogy átosont a szobán és kiszökött a szemközti ablakon egyenesen a kézilabda pályára, ahol rakoncátlan kölykök ricsajoztak a nap minden szakában.

Hosszú pongyolában álmatagon siklottál egyik helyiségből a másikba; olyan voltál, mint egy szomorkás gésa. Három órát autóztam hozzád télen, nyári gumikkal nem kis rizikót vállalva fel ezzel, de Te egyszer csak felpattantál,
szénfekete, kun őseidtől örökölt szemeidben szelíd lánggal, öledben összefogott karokkal közölted velem:
„Ne haragudj Brigikém, de most menj el!” Mit tehettem volna?! Felcihelődtem, adtam a fagyos- rózsás képedre két puszit és kivánszorogtam a lépcsőházból a kocsimig. Hogy eltereljem a figyelmemet a történtekről, zengőre kapcsoltam a rádiót és hazáig
élveztem a dübörgő zenét.

De, hogy visszazökkenjünk a közelmúltba, elmesélek neked még valamit. Ki nem találnád, kivel találkoztam a múlt héten szülővárosomban Sz-ben. Abban a városban, amelyiket mindig utáltam, pedig – Isten bocsássa meg – ott születtem, ennél fogva szerethettem is volna, de úgy látszik az embernek nagyobb esélye van egy nemszeretem városban nemszeretem emberekkel összefutni, mint egyébként.

Szóval ahogy kaptatok felfelé a vizes, sötét és húgyszagú vasúti aluljáró lépcsőin /nem is tudom miért nincsenek az aluljárókban WC-k?/, egyszer csak szembe találom magam egy köpcös, pocakos, ráadásul szürke nyúlszőr kalapot viselő, nyilvánvalóan kopaszságát rejtegető szemüveges fickóval. Enyhe hányinger csiklandozta a torkomat, majd keserű-zsíros formában felböffent bennem a régmúlt soha el nem múló megalázó emléke. Felrémlett bennem a mindig szorosra zárt íztelen, egérszagú száj. Most is tisztán érzem. Kezében esernyőt – bár az is ehet, hogy sétapálcát – lengetett, mint egy múlt századi ficsúr. Se időm, se erőm nem volt alaposabban szemügyre venni. Az igazat megvallva nem is érdekelt még annyira se, mint az előttem araszoló meztelen csiga. Mosolygott rám, mint a pék kutyája, én is hülye képet vághattam, mert nem jutott eszembe semmi okos dolog. Ezért hát mérlegelés nélkül belevágtam a közepébe; tapintatlanul és nem várt módon:

„Beteg vagy?” szegeztem neki az ostoba kérdést, mert ez a látvány úgy fejbe csapott, mint az eltévedt puskagolyó.
Az én logikám szerint ugyanis az az ember, aki egykoron két lábon járó csontváz volt, csak betegség folytán hízhatott fel a vágási súlyára.

„Nem… izé… miből gondoltad?” Nem is tudom – nyögtem – mert értelmes válasz nem jutott eszembe, az érvek boncolgatásába meg végképp nem volt kedvem belemenni. Hebegtünk – habogtunk még néhány felesleges mondatot, közben akkora rés
tátongott közöttünk, mint mikor kettéreped egy kétszáz kilós görögdinnye. Kis híján belezuhantunk ebbe a szakadékba. Az a szerencsétlen együttlét örökre beírta magát életem történetébe. Azóta sem találom a választ a „miért tettem?” kérdésre. Képzelj el egy zsenge ágat a fűrészbakon, ami felett a fűrészt mégis csak ketten húzzák. Monoton, szótlan, örömtelen, unalmas és egyhangú volt az egész. Nem volt semmi érzelmi töltés, az arcok ellenkező irányba fordultak, a szemek becsukódtak, a szájak összezártak, mintha nem akarnának szemtanúi lenni ennek az egész történésnek, mígnem az egyék fél – persze, hogy én – elengedi a fűrészt és a végtelennek tűnő zsibbasztó időre bízza magát. A fűrészpor – a lélek fájdalmas, meggyötört maradéka – aláhull. A szívben, az agyban, a zsigerekben.

Csak a körülményeket lehetne okolni, ami az elszánt „tettet” elősegítette. Képzelj el egy olyan lakás, ahol egyszerre hét ember állomásozik és hirtelen hipp-hopp tökre kiürül, mint a szabadságos katonák kaszárnyája. Egy olyan otthont, ahol mindig egy másikba botlasz; ahol nincs egy saját asztalod, de még egy széked se maximum egy saját fogkeféd, amit eszeveszetten  rugdoshatsz, nehogy arra is szemet vessen valaki. Elöntött a birtoklási vágy az az érzés, hogy végre azt tehetek, amit akarok és a hirtelen jött mámorító szabadságban olyasmit követtem el, amit egész életemben bánni fogok. Miért vele, miért így?… A csábító alkalom megszülte nem is csak az egy, hanem mind a két „tolvajt.” És ha ez a szégyenletes dolog nem lett volna elég gáz, ez a buta beképzelt féreg még rá is tett egy lapáttal, mikor néhány nap múlva egy presszós társaságban elengedett egy ostoba megjegyzést, mi szerint „ átengedné a nőjét egy-két sörért”. Nőjét – érted ezt a lealacsonyító, undorító kifejezést? Ez volt az a pont, amikor végképp meggyűlöltem.

No, de milyen az élet?! Egyszer elszomorít, máskor megvigasztal. Elvesz valamit, aztán ad valami mást, hogy a lélekben tátongó sebet beforrassza. A véletlen egy kedves társaságba sodort, akár az őszi szél a kapkodva futó elsárgult leveleket. Egy szóval: törvényszerűen. Ültünk két összetolt asztal mellett halkan beszélgetve a füsttől ködös, meglehetősen büdös kisvárosi presszóban, ahol Kasu néni – aki akkor már vagy tizenöt éve süketen – rohangált fémtálcájával a parányi kis asztalok között és kedvesen elénk löttyintette a ki mit kér alapon kihozott italokat.

Már a bemutatkozáskor megakadt a szemem egy brutálisan jóképű harmincas, csillogó ezüst haját gondosan átszelő
választékkal ékesített, álomszerűen ragyogó szürke, vagy zöld szemű piros arcú, duzzadt ajkú zongoristán. A neve hallatán egy gonosz pletyka jutott azonnal eszembe, mert a város kicsi volt, tele piti, alantas hírre éhes emberrel. Hetente háromszor volt piaci nap, alkalom a féktelen és ellenőrizhetetlen pletykálkodásra. Nem tudom mi ütött belém, kezemet félig a szám elé tartva közel hajoltam hozzá és a fülébe súgtam: Nem magától terhes a Kardos Márti?

Ma sem értem, hogy mertem feltenni egy ismeretlen férfinek ezt a tapintatlan kérdést. Vissza már nem szívhattam.
Szegény ördög először elsápadt, majd elvörösödött, azután fészkelődni kezdett, mintha ki akarna bújni az
öltönyéből. Nem szólt egy szót sem, otthagyta a konyakját és valamilyen mondva csinált indokkal kioldalazott
majd köszönés nélkül elhagyta a presszót.

Jóval később, mikor már házasok voltunk mesélte el, hogy lóhalálában kereste meg a lányt a helyzet tisztázása miatt.
Tudod, hogy ő lett életem nagy szerelme, akivel csodálatos, eseményekben gazdag, élvezetes éveket töltöttünk
együtt. Ő mosta ki belőlem a legrosszabb, legmegalázóbb emlékemet, ő volt az, akinek sohasem kellett a múltról
beszámolnom. Mélyen hallgattam róla, mint a bugyiba csurrantott kisgyerek. Ha úgy vesszük, egy nőt sem leltár alapján vesznek feleségül. Nincs igazam?

El tudod képzelni, milyen élete van a nőnek egy zenész mellett, akit imád a közönsége, aki minden este teljes
gőzzel meg akar felelni mindenkinek, akire úgy néz a dizőz, mintha éppen most keltek volna ki a közös ágyból, aki
mindig és mindenkire mosolyog, miközben megfojtaná a részeg vendéget, aki ugyanazt a zeneszámot kéri harmadszorra is? Egy zenész feleségnek mindent el kell viselnie, félre kell tennie a gyanakvását, amivel saját magát mérgezné. Jobb, ha magévá teszi az „amiről nem tudok, nem fáj” mondást.

Nem is tagadom, gyakran volt olyan érzésem, mintha a hitvesi ágyban köztünk lapulna egy harmadik, az életében
valósan is jelenlévő másik nő. Szerencsémre ezeket a fantomnőket sosem tekintettem ellenfeleimnek, így a zöld szemű szörny sosem okozott szenvedést.. Tudtam és elfogadtam, hogy egy zenész nem éppen a hűség szobra, akárcsak egy másik művész, akinek kell az ihlet, a más, az érdekes, a titokzatos.

Mágikus erővel volt képes szuggerálni a nőket. Hogy mennyire, azt egy németországi bárban játszotta el a szemem láttára. A Reeperbahn egyik bárjába tartva nem kis kalandok árán verekedtük át magunkat a Davidstrassen , ahol is buja
lányok húzogatták férjem kabátalját mit sem törődve azzal, hogy vele vagyok. Ez a viselkedés része a szakmájuk
játékának, amolyan kedveskedés a leendő vendéggel szemben.

Betértünk hát egy látványos kinézetű, nem éppen puritánságáról híres bárba. A bárok hangulata soha ki nem szivárgó
titkokat rejt, nehéz bársonyfüggönyei és bokszai között menedéket talál a boldog és a csalódott szív is. Lágy, langyos homály uralta a helységet, a zenekar közelében a pódiumon azonban számtalan fényforrás fokozta a zene által keltett izgalmakat. Néhány kisebb asztalt is jól ki lehetett venni a füst, pára és a lassan szabadjára engedett sóhajok okozta sejtelmes fátyol alól. Választhatsz – súgta fülembe a férjem.

Körülnéztem és kiszúrtam a legszebb, legdögösebb és legizgalmasabbnak talált hosszú hajú igen szép nőcit. Azt, ott a zongora jobb oldalánál és tekintetemmel odaszánkáztam a kiszemelt nőhöz.. Ezzel elkezdődött a színjáték. Érdekes módon itt sem zavart senkit, hogy ketten vagyunk, láthatóan összetartozunk.

A nő először úgy tett, mintha nem érdekelné a mereven őt néző, könyöklő férfi. Szempilláit leengedve majdnem eltakarta a fél arcát, pici fitos orrával finoman szipogott, vagyis megkezdte a jeladást. Férjem nem mozdult; már-már az volt az érzésem, hogy elaludt. De nem! Figyelt mozdulatlanul, mint egy héja a kiszemelt áldozatára.

A nő – nevezhetjük akár Hertának is – egyre többet akart magából mutatni. Lassan elkezdett forogni a székével együtt, miközben hosszú fürtjeivel csapdosta a vágytól felforrósodott levegőt maga körül. Lábait keresztbe tette, lehajolt és onnan mélyről lesett felfelé áldozatának hitt portékájára. A kontaktus minden kétséget kizáróan létrejött.

A zenészek halk dallamok hozzáadásával vállalták a cinkosságot. Egyszer csak halk pattogások hallatszottak és a parkettán szana-szét gurulni kezdtek a nő átlátszó blúzának gyöngyház gombjai. A mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben az egész helyiséget jázmin illat lengte be. A vendégek feszengeni kezdtek, a székek nyikorogtak. Olyan volt az egész helyiség, mintha méhek lepték volna el. Mindenki akart valamit felmutatni magából, a saját szexuális vonzerejéből.

Amikor már a zenekar felett lengedező csillárok sem bírták tovább, fényeiket lassan lecsökkentve alig pislákoltak, a vendégek beleélték magukat a Herta provokálta szerepkörbe. A dolgok annyira elfajultak, hogy a szívem már a torkomban dobogott. Talán a férjem is így érezhette, mert felállt, kilépett a bár közepére és mint a művész, aki megköszöni a közreműködést, kissé meghajolva csak ennyit mondott: „Nein, Danke!”

Vigyázz magadra Édesem és el ne felejtsd bevenni minden nap a Haloperidolt!

Puszi és ölelés: Brigi

Eve Cheerful
Eve Cheerful