Egyszerűen és röviden: az anyaság egy fájdalmasan csodálatos dolog, ami a fogantatástól a sírig tart. És csupa-csupa könny. Könnyek az örömtől, a boldogságtól, a meghatottságtól, a büszkeségtől, a változástól, az aggódástól, az együttérzéstől, a lelkiismeret furdalástól, hogy valamit elrontottunk, rosszul csináltunk, a kimerültségtől, a tehetetlen dühtől, a bizonytalanságtól… a meghatottságtól, a büszkeségtől, a változástól, az örömtől, a boldogságtól, a meghatottságtól, a büszkeségtől…
Anyának lenni annyi, mint vitorlát bontani az érzelmek tengerén.
Azt mondják, két dolog van, amiért egy nő mindenre képes: az egyik, hogy legyen gyereke, a másik pedig hogy ne.
Emlékszem, mindig arra vágytam, hogy két gyerekem legyen. Gimnazista koromban volt egy barátom, akivel két évig jártuk együtt. Az ő álmaiban csak egy gyerek szerepelt, és akkor már tudtam, hogy mi nem leszünk egy pár, hisz hiába értjük meg egymást a jelenben, ha a jövőnkről teljesen másképp gondolkodunk. Minden porcikám lázadt az ellen tizenévesen, hogy nekem csak egy gyerekem legyen! Nem. Nekem két gyerekem lesz, és pont! Az első lány, a második mindegy.
Eltelt azóta sok-sok év, és már a gyerekeim is idősebbek annál, mint amikor én még csak álmodoztam arról, hogy hány gyereket szeretnék…
Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy azt a csodát, amit az anyaság adhat, vétek kihagyni, hogy ezt minden nőnek meg kell ismerni, hiszen kimondhatatlanul fantasztikus dolog látni, ahogy a magatehetetlen csecsemő napról napra változik, fejlődik, okosodik. Látni, ahogy változnak a vonásai, nyílik az értelme. Ez igen is csodálatos dolog, és akinek ez kimarad az életéből, az nem tudja, mit veszíthet. Sajnos, vannak, akiknek ez nem adatik meg. Ők azok, akik mindent elkövetne azért, hogy átélhessék ezt a csodát, és olyanok is vannak, akik maguk döntenek így. Nem vállalnak gyereket, mert utálják őket, mert az csak púp lenne a hátukon, egy kolonc, aki korlátozná a szabadságukban, a karrierépítésben…
Szóval átértékeltem ezt a régi gondolatot, és ma már tudom, nem kell mindenkinek anyává válni. Nem mindenki alkalmas erre a szerepre, mert ez piszok nehéz, és felelősségteljes vállalkozás minden csodájával és szépségével együtt. Sokan bele is buknak. Nem veszik komolyan a feladatot. Azért vállalnak gyereket, mert ez a szokás, ez a társadalmi elvárás, hogy férjhez kell menni, aztán szülni egy, két vagy több gyereket. Csakhogy anyának lenni jóval több, mint kihordani, megszülni egy gyereket, majd etetni és öltöztetni éveken át. Mondhatjuk, ez semmi. Akkor is semmi, ha a legjobb ételeket kapja az a gyerek, és szuperdivatos ruhákban jár.
Óriási különbség van aközött, hogy én naponta ezreket adok oda a gyerekemnek, hogy gondoskodjon magáról, vagy korábban felkelek azért, hogy sajátkészítésű szendvicseket csomagoljak neki az iskolába.
Megfizethetetlen az, amikor a tudod, hogy a gyereked őszinte hozzád, és megbízik benned. Amikor tudod, hogy merre jár, mit csinál, ugyanakkor, amíg a társai mindenféle hazugságokkal vezetik félre szüleiket.
Legnagyobb kincs, amit adhatsz a gyerekednek, a szereteted, és a figyelmed! A biztonság érzése, hogy rád bármikor, bármiben számíthat, hogy kiállsz mellette, és nem hagyod magára, amikor ő még nem értett egy élethelyzet megoldására, nem hagyod, hogy felnőtt hiénák tépjék szét! Mint egy anyatigris védelmezd ha, kell, és ha kell, elengeded a kezét, és azt mondod, na, ezt már neked kell egyedül megoldanod, végig csinálnod, megvívni a kis csatáidat. Na ez az, ami rohadt nehéz! Eldönteni, hogy mikor kell közbelépned, meddig kell hagynod egyedül küzdeni, és látni a kis harcait, amikor anyai szíved vele sír, mert látod, hogy fáj a lelke, mert megbántották, igazságtalanok vele, és nem tudod mindentől megóvni, és valójában nem is akarod, mert nem lehet, mert akkor nem képes tanulni, fejlődni, mert tudod, hogy vannak dolgok, amiket át kell élni. Elmesélni nem lehet. Kell a saját tapasztalat, mint ahogy azt mondod neki pici korba, hogy ne nyúljon a kályhához, mert megsüti a kezét. Nem baj, úgy is ki fogja próbálni, és ő maga fogja megállapítja: „Süt.”
A gyerekekhez szeretet kell, sok-sok türelem, megértés, következetesség, ami szerintem megmutatja az egyensúlyt az engedékenység és a szigor között. Egyiket sem szabad túlzásba vinni. Ezenkívül szükség van még jó emlékezőtehetségre! Nem szabad megfeledkezni arról, milyen volt gyereknek lenni. Ugyanis a legjobb tanácsadó a bennünk élő gyermek. Ő tudja a legjobban, mivel tudott egy felnőtt igazán fájdalmat okozni, mi az, amit minden gyereknek ki kell próbálni, stb.
Hiszem azt, hogy az nem a véletlen műve, amikor egy gyerek „rossz”, „problémás” meg „kezelhetetlen”. Az okot nem a gyerekben kell keresni első körben, hanem a környezetében, mert az ő viselkedése csak egy reakció valamire. Hiszem azt, hogy még a felnőttkori agresszivitás gyökerét is gyerekkorban kell keresni. Anyának lenni felelősség. Óriási felelősség, mert az útravaló, amit anyaként (szülőként) adok a gyermekeimnek, egy életre meghatározók.
Aztán eljön az az idő, amikor beérik anyaságod gyümölcse, amikor büszke vagy a gyermekeidre, mert érző szívű, felelősségteljesen gondolkodó felnőttekké váltak. Olyanokká, akiknek fontos a család. Olyanokká, akik nem néznek le másokat, nem ítélkeznek, akik megértették annak a lényegét, hogy mit jelent embernek lenni, akik képesek a hamis csillogás mögé nézni, és felfedezni az igazi értékeket, még akkor is, ha tudják, nehéz helyzetben vannak, amiért ők ilyenek, mert kevés a hozzájuk hasonló fiatal.
Ez akkor is sikerülhet, ha most úgy érzed, sziszifuszi munkát végzel, ha azt gondolod, hiába a sok erőfeszítés, a te gyerekeid meg se hallanak, ráadásul hibáztál is. Nem is egyszer. Nyugi, én is követtem el hibákat. Nem szándékosan, nem gonoszságból, de hibáztam. Mardosott is ez miatt a bűntudat, de megtanultam megbocsátani magamnak, és meg kellett értenem, hogy ott, akkor, abban a helyzetben ez volt a legtöbb, amit meg tudtam tenni.
A legnagyobb elismerés pedig az, amikor a gyermeked azt mondja: „Anya, én olyan akarok lenni, mint te.”
