Misi jó srác volt. Szerette a műszaki kütyüket, a barátait, a lányokat. Szeretett édesapjával autót szerelni, anyukájával nagyokat beszélgetni. Imádta az életet. Persze legjobban biciklizni szeretett, mióta az eszét tudta…
Ahogy nőtt, úgy vált a biciklizés egyre fontosabbá. Az utcán, a parkokban, a játszótereken akadálypályákat készített magának már egész kisfiúként is, és kipróbált minden kunsztot, száguldást, ugratást, pörgést, forgást, hol egy keréken, hol kettőn. Már akrobata ügyességgel bánt a cajgával. Azzal járt iskolába is, a vasút túloldalára.
Közeledett a 18. születésnapja. Egy szem gyerek volt. Szülei szemefénye. Átalakították a szobáját, az autójukat felújították, az lesz Misi ballagási ajándéka is egyúttal. Nagy bulit szerveztek a lakótelepen, ahol éltek. Sok lány készült izgatottan arra az estére, hisz Misi nem csak kisportolt testű volt, hanem kifejezetten szép srác is. Ráadásul okos. Kedves. Udvarias. Vagány. Lányok álma…
Szép tavaszi délután volt. Néhány nap, és kezdődik az érettségi szünet. A vég nélküli tanulás, hogy sikerüljenek a vizsgák, és az álmodozás ideje is. Az álom, hogy híres akrobata lesz, elbűvöli a világot a biciklivel végrehajtott varázslatos mutatványaival. Sokat edzett. Már sikeresen felvételizett az artistaképzőbe, de az még csak az álmához vezető út eleje, sokat kell még tanulni, gyakorolni.
Hazafele tartott az akadálypályáról. Érzékei veszélyt jeleztek. Körülnézett, picit visszavett a sebességből. A lejtős úton szinte magától is teljes sebességgel száguldozna a bringa, ha hagyná.
Egy idős néni lépett le a járdáról, járókerete koppant a macskaköves úton. Balról nem tudta már kikerülni, mert szemből közeledett egy teherautó. Jobbról, ha ügyes, pont elfér a néni és a villanyoszlop közti résben. Megállni sem tudott már, így a pillanat töredéke alatt ezt találta jó megoldásnak.
Csakhogy a néni megijedt, és megállt. A gondosan kiszámított, elképzelt mozdulatsor megszakadt. Már nem tudott felugratni a járdára. A kerekek megcsúsztak valamin, az első kerék a járdaszegélynek csapódott, és Misi fékezés nélkül, fejjel belecsapódott a villanyoszlopba. Hiába volt rajta védősisak…
Utolsó útjára az egész iskola, az egész lakótelep elkísérte.
Juli, az édesanyja csak állt ott, nézte a vízsugarat, ahogy a fia hamvait viszi fel az égbe…
Szerettem volna átölelni, megsimogatni, és mondani, hogy Juli ne sírj. De Juli nem sírt. Másnap sárga miniszoknyában és piros blúzban ment dolgozni, mintha nem történt volna semmi. Egyre színesebb, rikítóbb ruhákat kezdett viselni. Nem szólt senkihez, csak a köszönéseket viszonozta. Az, hogy furcsa volt, enyhe kifejezés. Mert, ahogy kivirult az öltözéke, úgy sötétedett a bőre. Mintha mindennap órákig szoláriumozott volna. Már egészen fekete volt. A mozgása egyre lassúbb lett. Az el nem sírt könnyek lassan kővé dermesztették.
Egy augusztusi napon a több mint 40 fokos kánikulát hatalmas vihar mosta el. A szél és az eső ellen bezárkózott emberek rettegve figyelték ablakaik biztonsága mögül a mennydörgés, az egyre sűrűbben lecsapó villámok hang és fényorgiáját.
Magányos alak tűnt fel a házak közti sétányon. Juli. Esernyőjét rég kikapta a kezéből a szél, vonszolta, cibálta a háztetők felett, majd egy hatalmasra nőt jegenyefa ágai közé dobta. A magányos nő nem törődött a viharral. Lassan lépkedett. Egyre lassabban. Mire a házuk elé ért, már nem maradt benne több erő.
Felnézett az égre, meredt szemmel követte az újabb villám cikázását, majd a következő mennydörgéssel artikulálatlan, lélekből kiszakadó ordítás hagyta el a torkát. Az emberek borzongva hallgatták, találgatták mi történt.
Reggel a ház előtt egy szobor állt. Egy női alak. Ég felé tartott kézzel. Ordításra nyitott szájjal. Fekete volt, mintha ébenfából faragták volna. És lehunyt szemhéja alól harmatcsepp, mint könny csillant, ahogy megcirógatta a napsugár…
