Engi Zsuzsanna: Nők a múltból

 

Az előszobám falán egy réges-régi falióra függ. Most kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi öreg falióra. A nagymamám konyhájában volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptünk be és onnan mentünk tovább a tisztaszobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. El sem tudom képzelni nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha akartam valamit, nem kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a Mama kötényébe, aminek olyan falusi illata volt: állatok, kert, virágok, napfény, gyümölcsök…

Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem, városi kislánynak, mi ebben az érdekes. De a Mamáék tudták. Már akkor sem bírtam az utazást, akkoriban nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a Cocculine, folyamatosan kavargott a gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden hétvégére hazautaztunk az öreg faluba. Amikor kiléptem az autóból, betámolyogtam a konyhába, de elég volt öt percre lefeküdnöm, megéreztem a régi illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki tudta a családból, hogy mennyire szeretek ott lenni.

Abban az öreg falusi házban beburkolt a meleg szeretet. Amikor a gyomrom lecsillapodott és talpra tudtam állni, két dolgom volt halaszthatatlan, benyitni a bal oldali tisztaszobába, majd ha üres volt, indulni az udvarra. A hátsó udvart fém kerítés választotta el az elülsőtől, ahol a virágos rész volt, innen származnak mai kertem alapnövényei, ők a gyökereim. Innen jöttek a klemátiszok, a hófehér virágú árnyékliliomok, eredeti falusi fajta, nem a kényes, kertészeti növény, a kertem tele van velük most is.

Kit kerestem?

A hátsó udvarban egy fekete kendős, hajlott hátú néni söprögetett, körülötte csirkék, kakasok, kacsák. Amikor látta, hogy jövök, bütykös kezeivel felemelte a vesszősöprűt, amivel az eperfa potyogó terméseit próbálta elsöpörni az útból. Feleslegesen, mert potyogott ott minden: levél hernyókkal, eper: sárga, piros, fekete, az érettségi foktól függően és a kacsák azon nyomban ott teremtek és hatalmas hangzavarral ettek. A felemelt söprű a piros kakasnak szólt, hogy hess innen, ez a mi lányunk, nem bántod!, mert bizony, amikor egyedül mentem ki, többször estem kakastámadás áldozatául.

És utána megölelt… Később már magasabb voltam, mint Ő. Ahogy nőttem én, úgy fonnyadt össze Ő, a nagyapám Anyukája. Attól kezdve el nem mozdultam mellőle. Indultunk megnézni a kinti kemencét, ami nekem, állandóan kíváncsi városi apróságnak, nagyon tetszett. Meg kellett nézni, sül-e benne a kenyér, kelt kalács, már nem tudom, mi mindent készítettek a Mamával, de ha egyszer hipnózis alá helyeznének, biztos mindent el tudnék sorolni, mert magam előtt látom a képeket, érzem tenyerem alatt a kemence faláról málló festéket, emlékszem az ajtó nyikorgó hangjára. Utána leültünk egy fapadra és kezdhettem a „majzolást”. Ezek a pillanatok csak kettőnké voltak: az Öreganyukáé és a kisunokáé. A falra egy régi, foszladozó farostlemezt szereltek, erre a falra graffitizhettem az unokatesókkal, amennyit akartunk. Tele volt a fal rajzokkal, vízfejű babákkal, fákkal, autókkal, attól függően, melyikünk éppen milyen korszakot élt. Mivel festettünk? Öreg vízfestékkel, maradék ecsetekkel.

Utána Öreganyuka kikísért a kertbe. Rituálé volt ez is, először megnéztük a ribizli bokrokat, mellettük a sárgán virágzó mahóniákat, majd indultunk a nagy fák felé: körte, cseresznye, meggy. És mögötte kezdődött a szőlő, ami nekem végtelennek tűnt, mert hátul nem volt elkerítve és így a kertek leértek egészen a Kisbaráig.

Itt várt rám a Nagyapa. Amikor észrevette, hogy a kisgömböc fut feléje, feltápászkodott a szőlőtőkék közül, ahol metszegetett, kitárta a karjait és én repültem hozzá. Ismerős illatok: állatok, napfény, gyümölcsök, dohány. Szeretet. Elővett a zsebéből egy érdekes végű kést, megtapogatta a szőlőfürtöket és mindig talált nekem valót. Amit Ő adott, az mindig finom volt. Eljött az ebédidő, lassan indulhattunk befelé. A fák alatt megálltak, beszélgettek a termésről, a falu dolgairól, én meg lefeküdtem a fűbe, körülöttem zümmögve szálltak a méhecskék.

Ugyanazon a helyen bámulta az apró színes virágokat és a hangyákat a fű között egy kislány és az évek során felnövő kamaszlány. A gondolatok változhattak, de a hely iránti szeretet azóta is töretlen maradt.

Nem tudom, hogy a begyakorolt vagy tanult dolgokat, a kézügyességet hogyan lehet az öröklődés számlájára írni, de nálunk megtették. A Sors érdekes tréfát űzött velünk. A családom egyik ágára jellemző a varró-hímző tehetség. Bizonyítják ezt párnahuzatok, terítők, alsóruhák, slingelések, hímzések garmadával.

A háború után, hogy segítsenek a falun élő nőknek munkát találni, varróiskolába küldték őket. Itt tanulta meg a Mama a színek használatát, a kevesebb több elvet és attól kezdve olyan művek kerültek ki a keze alól, hogy csodájára járt a falu. Ünnepnapokon, mint amilyen a Karácsony, a Húsvét, előveszek pár darabot és mesélek róla a gyerekeimnek. Kedvencem az angyalkás slingelt abrosz. Néhol a szélein a varrás már szakad, kézzel mosom és ha megszárad, még vasalás előtt megvarrogatom. Olyan jó érzés, hogy ilyen fantasztikus tehetséggel megáldott nő volt a nagymamám.

Anyu kimaradt a hímző tehetségek sorából, Ő kötni tudott, és sütiket sütni. A tréfa a férfiakat érte, anyu bátyját és annak a fiát, az unokabátyámat. Mindketten gobelineket hímeztek. De nem azokat a színes lenyomatokat, amikkel kiskorunkban mindannyian próbálkozunk. Ők külföldről kapták az anyagot, a selyemfonalat, a mintát, számolták az öltéseket és a gyár megvásárolta a kész műveket. Az egyikre kifejezetten emlékszem, a kép a pianínó fölött függött: meleg színek, egy középkori jelenet, mandolinon játszik egy trubadúr.

Tavasszal nagy öröm ért. A nagynénim nekem adta az egyik képet. Igazi, hamisítatlan havas táj. Óriás fenyők, a hó súlyától az ágak lehajlanak, a magasban a hold éppen előbukkan a felhők közül. Amikor meghoztam, egy pillanatig tétováztam. Nálam nincsenek kézimunkák, hová is teszem majd a kincsemet, mert drága nekem a készítője miatt. És azonnal kínálta magát a hely, az üvegszekrény tetején, ferdén nekitámasztva a saroknak, nem kellett fúrni, bármikor levehetem, nézegethetem. Micsoda munka van a millió öltés mögött!

És én? Hímzéshez nincs türelmem, kötni nem tudok, de varrni azonban igen. Abban a számomra oly drága falusi házban, a tisztaszobában volt a Mama varrógépe, egy Singer, lábhajtásos, olajillatú, a gép tele volt festve pici piros és sárga virágokkal. Amikor babázni szerettem volna, elővettünk egy csomó kukoricacsutkát, és azokat öltöztettük fel anyagokba, festettünk rá szemet, meg szájat. Aztán később már volt babám is, Apu hozott egy ezüsthajú, pislogó szépséget és a Mama nekiállt babaruhát varrni. A baba darabjait tavaly dobtam ki, a műanyag megadta magát, darabokra pattogott szét, de eddig kitartott, a lányom kézbe foghatta a gyerekkori kedvencemet.

És a folytatás? A tehetség ismét elbújt, a négy unokatestvér kislányból egyik sem örökölt hímző hajlamot. Ki tudja, talán megjelenik ismét majd az unokáimban. Ha felfedezem, mesélek majd nekik a régi időkről és az akkori nőkről.

 

Engi Zsuzsanna
Engi Zsuzsanna