Volt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy hármat szült.
Alig húszévesen, ijedt örömmel észlelete, hogy anya lesz. Párjával, mint két elárvult kamasz, együtt figyelgették a testében növekvő életet. Tudták, hogy itt, idegenben csak egymásra számíthatnak. Senki más nincs a nagyvilágban, aki segítő kezet nyújtana.
A nagy nap hajnalán gyalog indultak el, egyre gyakrabban kényszerült megállni, ahogy kétrét görnyedt a görcsös fájdalomtól. Életében sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatva, mint a kórházban, ahol ugyan nyüzsögtek körülötte, de senki sem kérdezte, mi zajlik a lelkében. Csupán a fizikai állapotára voltak kiváncsiak: beöntés, borotválás, méregették a vérnyomást, a tágulást, a szívhangokat… Ő meg magára hagyatva kucorgott az ágyon, és alig hitte, hogy túléli az órák hosszat tartó fájásokat. Ereje elfogyott, és arra eszmélt, hogy mellé tettek egy csodaszép porcelán babát. A fekete hajú, piros ajkú, hamvasbőrű kislányát. Hófehérke lehetett ilyen szépséges:
– Talán, hogy kedvet csináljon a következőhöz? – gondolta félájultan.
Hallomásból tudta, hogy egy kismama minden társadalomban kivételes helyzetet élvez néhány hétig. Komatálban hozzák neki a tápláló ételeket, segítenek kipihenni a másállapot és a szülés fáradalmait, körülveszik szerető gondoskodással. Neki ebből csak annyi jutott, hogy párja továbbra is felhozta neki az ebédet az albérleti kis szobájukba!
A második kislány kissé nyúzottan bújt ki a napvilágra, ekkor arra gondolt, hogy már nem számít a szépség, csak egészséges baba legyen. A harmadikkal gömbölyödött, amikor anyja észrevette, és gorombán leteremtette:
– Elment az eszed, még egyet szülni? Most, amikor már szobatiszták, és kevesebb gond van a lányokkal?
Némán hallgatta és azon tűnődött, hogy becsapja-e az ajtót anyja orra előtt. Jólneveltsége akadályozta meg ebben… Később persze a kisfiú lett a mama kedvence…
Érdekes módon a nők hamar beletanulnak az anyaszerepbe, nem úgy a férfinép. Ők néha úgy rúgkapálnak a felelősség ellen, hogy egyszerűen nem hajlandók felnőni. Aki viszont felnőtt férfi létére a családfenntartó szerepet sem vállalja be, azzal végképp nem lehet mit kezdeni.
Akkor, tizenkét év után jött a döbbenet:
– Én nem egyedül vállaltam be a három gyermeket! Két felnőtt ember dolga szülőnek lenni!
Késő bánat, a társa eltűnt, kénytelen egyedül folytatni, ha beleszakad is!
– Megérte egyedül folytatni?
Inkább muszáj volt, és a muszáj nagy úr! Nem adhatta csak az anyai szerepét, járt nekik az anyagi gondoskodás is. Váltóműszak után várta otthon a harmadik, de fiatal szervezete sok mindent kibírt.
Egy nap, ki tudja mi okból, elgondolkodott, mennyire beszűkültek a mindennapjai: az utóbbi tizenöt évben csak a munka, a gyerekek és a háztartás volt az élete. Fordulópont volt az életében, amikor rádöbbent, hogy egy taposómalomban rója a köröket!
Itt állt alig ötvenévesen, évekig nem volt se kedve, se ideje újabb kapcsolathoz. Senkire sem akarta ráaggatni a gyerekeit… más felelősségét.
Zsigerből szerette a testéből kiszakadt gyermekeit, csak amikor kisebbik lánya kivált a nagy családból, akkor bizonytalanodott el:
– Vajon mindent jól csinált?
Nem várt köszönetet, de nyugtalanította, hogy egyik gyermeke már ővele is alig beszél.
Érdemes volt megszülni őket? Nem jött rá válasz. Hirtelen észrevette magát.
Irtózattal ismerte fel, hogy ilyen hülye kérdést csakis anyja tenne fel, akire egyre jobban hasonlít.
– Inkább a sok unokára, dédunokára kell gondolnom – biztatta magát, miközben a nagylányához igyekezett a családi, karácsonyi vacsorára…
