– Jaj ne még! Az nem lehet, hogy már reggel van…– motyogta magában Angelika az álomtól még kábultan. Próbált újra elszenderedni és visszatérni édes álmába, de az ébresztőóra hangos, kellemetlen berregése szinte belerántotta a reggelbe.
Szájában még az álom valószínűtlenül édes ízével, gyorsan, fegyelmezetten felkelt az ágyból és összeszedetten, szinte katonásan végezte reggeli teendőit. Fogat mosott. Hosszan súrolta fogkeféjével kicsi, sárgás fogait, rövidre vágott világosbarna haját éppen hogy csak megkaparta a fésűvel, felöltözött jellegtelen, szolid ruháiba és kilépett az ajtón a szürke reggelbe. Cipősarkai katonásan kopogtak a vizes aszfalton. Évek óta minden hétköznap reggel így indult munkába, mindig ugyanazon az útvonalon, mindig ugyanolyan kötelességtudó, katonás járással. A munkaidő végén aztán megint ugyanazon az útvonalon tért haza üres lakásába, ahol nem várta senki. Szüleivel élt valamikor ebben a kis harmadik emeleti lakásban, de ők már régen meghaltak, így Angelika egyedül maradt. Megette egyszerű vacsoráját és lefeküdt aludni. Így teltek napjai hosszú évekig.
Egyszer aztán, amikor elaludt gyönyörű álmot látott. Szépséges helyen volt, egy valószerűtlenül mesés kertben, hatalmas fák között. A kertben sokféle, színesen pompázó virág nyilt és ő, Angelika hosszú, földig érő ruhában, hullámos derékig érő hajjal kézen fogva sétált ebben az édeni kertben egy izmos, daliás sötéthajú férfival. Nagyon boldogok voltak együtt. Sárga murvával leszórt kis sétányok nyújtóztak a kertben, ezekről jól szemügyre lehetett venni a növényeket, a kis szökőkutat a kődelfinekkel és a vízhordó nő karcsú alakját formázó kőszobrot. Néha letelepedtek a szökőkút keskeny kőszegélyére és egymás szemébe néztek, hosszan, csodálták egymás szemében a szerelmet. Sokáig voltak mindig ebben a csodás kertben. Ezek a látogatások és szerelmes pásztorórák idővel mind gyakoribbak lettek. Az utóbbi időben mindennaposakká váltak. Angelika már alig várta az estéket, hogy véget érjen megint egy nap és ő mehessen az álom csodás, mesés világába. Reggel felébredve mindenre élesen emlékezett. Nagyon, minden porcikájával vágyott vissza az álom valóságába, számára az álomban megélt jelenetek valóságosabbak voltak már, mint szürke hétköznapi életének egyhangú napjai, melyek elfolytak a semmibe. Reggelenként a kollégáknak gépiesen köszönt, aztán leült íróasztalához, elővette aznapi munkáját és belemerült. Délben lement az étkezdébe. Egy gyár irodájában dolgozott már évek óta. Minden és mindenki idegen volt számára abban a nagy, hideg épületben ahol mindenki tudta, hogy mi a feladata és azon kívül nem nagyon érintkeztek egymással.
Az álomban volt még egy csodálatosan szép soktornyú kastély is. A szépséges kertből néha bementek szerelmével ebbe a hatalmas várba. Rengeteg szoba volt benne, szépen berendezve és Mihály, aki mindig nagyon elegáns és gáláns volt, ott is kézen fogva vezette, mindent gondosan megmutogatott neki, megálltak néhányszor az őrök arcképcsarnoka előtt is. Parókás dámák és urak néztek le titokzatos mosolyokkal a képekről. A várból gyönyörű kilátás nyílt a környékre, messze el lehetett látni, végül a virágzó táj ködös kékségbe veszett. Mihály egyik éjjel kérlelni kezdte Angelikát: Maradj velem Kedvesem, ne menj el! Olyan jó, amikor velem vagy, nagyon boldoggá teszel. Mindig nagyon várlak, hogy visszatérj! Minden perc kínszenvedés nélküled. – Angelika ebből az álomból csuromvizesen ébredt. Érezte, hogy ellenállhatatlanul vonzódik Mihályhoz és szeretne örökké vele lenni. Néha már nem tudta melyik az igazi élete, a szürke és egyhangú irodistaélet vagy a gyönyörű, szerelmes dámáé a mesés kastélyban a daliás gavallérral az oldalán.
Egy különösen szürke és hideg januári napon úgy érezte, hogy már nem bírja tovább az egyhangú napokat az üzemben. Alig várta, hogy leteljen a munkaidő és szokásától eltérően izgatottan sietett haza. Ma éjjel választ ad szerelmének. Igen vele marad örökre. Az az igazi élete, amikor vele van- gondolta. Altatót keresett, hogy elnyújtsa az alvás óráit, nehogy felébredjen idő előtt, nagyon vágyott már szerelmese karjaiban lenni, érezni a szerelmét, a bőre finom illatát, csókjának mennyei ízét. Egy asztafiókban a régi lomok között talált is egy kis dobozt néhány ív gyógyszerrel, rég nem gyártott altató volt bennük. Kiszedte a gyógyszereket, az asztalra szórta őket és egy pohár vízzel szépen, sorban, egymás után lenyelte őket. – Jövök drága szerelmem, mindjárt érkezem, szeretlek – gondolta és aztán minden sötétbe borult.
Másnap a gyárban először senkinek sem tűnt fel, hogy Angelika nem jelent meg. Üresen maradt az íróasztala, aztán ahogy gyűltek a tennivalók, kérdezgetni kezdték az emberek, hogy mi lehet vele. Senkivel sem barátkozott, nem tudták hol keressék, így aztán pár nap múlva Angelika íróasztalát egy új dolgozó, egy szép fiatal lány foglalta el, szemében még tele reménnyel. Angelikára pedig már senki sem emlékezett.
