~ Vigyázat, a szöveg valós elemeket is tartalmaz ~
A két barátnő ül a belvárosi kávézóban, lassan és megfontoltan kevergetik a feketéjüket. Az egyikük felajzottan mesél, hol hatalmas gesztusokkal, hol csendes, ijedt tekintettel magába roskadva; míg a másik átélve a hallottakat, értőn figyel és bólogat.
– …és akkor felhívott a lányom, hogy megkapta az sms-t, hogy felvette az egyetem – immár egyetemista. Boldogan gratuláltam neki, s kértem nyomatékosan, hogy vigyázzon magára, meg az italokra, amit elfogyaszt… – tudod, hogy van ez. Maximálisan megbízom benne, de sok a rosszindulatúság a nyilvános helyeken, érted, ugye?
– Hát persze – ül ki az egyetértés a barátnő arcára, de még mindig nem érti, hogy lesz a történetből dráma, amit előjelzett nagybeszédű és fantáziájú kávézó társa.
– …és akkor úgy gondoltam, hogy lefekszem, a gyereket az apja hazaszállítja majd valamikor. Tudod, nagyon fáradt voltam az elmúlt hetek pakolása, ügyintézése és a kánikulai meleg miatt is. A cicánk felugrott az ágyra, s figyelte lecsukódó szemhéja mögül, hogyan kezdek az elalvós olvasásomba.
A következő pillanatban pedig valószerűtlenül csengett a telefonom. Felriadtam, s belém hasított, hogy csak baj lehet. Rövidlátó szemeimmel mégis nagyon élesen elolvastam, hogy nincs hívóazonosító.
Nem értettem, s remegő ujjal húztam el a hívásfogadó csúszkát.
Még hallottam a saját hangomat, ahogy beleszólok az éterbe, hogy „halló”?
A válasz azonnal magamhoz térített, de a hallottaktól nem tudtam eldönteni, hogy valóság-e vagy álom a beszélgetés…
– Sziiiaaa… – szólt a részeg-beszívott lányka hang – Kicsittttt betépppptemmmm, neee harrragudjdjdjd… – hallottam.
– Hol vagy? – csikartam ki magamból döbbenten.
– Minnndjárttt otthonnn vagyok… – jött a válasz.
Éreztem a jeges félelmet az ereimben, s nem értettem, hogy ezt milyen TV csatornán hallgatom, mert valóság nem lehet, az biztos.
– Nem ment érted a papa? – nyögtem ki végül, s szédelegve támasztottam meg magam az erkélyajtónál. A telefonom hajnali 1 órát mutatott.
– Neeemmmm, mmmost gyallllogolllokkk egy barrátommmal…, mááár a sarkkon vaaagyunk!!
Feltéptem az erkélyajtót, hogy kinézzek, de kihalt, csendes és mozdulatlan volt minden.
– Nem látlak! – sikoltottam egyre tehetetlenebbül. S ekkor megszakadt a vonal. Azonnal újrahívtam a számot, ami persze nem ment, mert nem volt szám. Belerogytam a fotelba, s próbáltam összerakni a hallottakat.
Nem lehet a lányod, zakatolt a belső hangom! Mire elhittem volna magamnak, a telefon újra megcsörrent.
– Hallóóóó…
– Kinek a telefonján beszélsz? – tettem fel a teljesen fölösleges kérdést.
– Elvettééék az eeenyémet. Eeeez egy barrátommé. Őőőő kísééér hazaaaa. Neeem issmered.
Az utca még mindig kihalt volt, s a vonal megszakadt.
Berontottam a lakásba, s az agyam elkezdte gyártani a megoldásterveket: menjek le az utcára, a fiam ébresszem fel kísérőnek, hívjam a rendőrséget… Próbáltam megnyugtatni magam a számtalan általam ismert technika egyikével, de azt éreztem csak, hogy másnak tudnék tanácsot adni, de bennem most minden összecsomósodott. Ilyen nem történhet meg velünk.
Nem lehet a lányod, zakatolt tovább kitartóan a belső hangom! Mire elhittem volna magamnak, a telefon újra megcsörrent.
– Én nem a lánya vagyok – szólt egy normális, józan és fiatal lányka hang. – Szórakoztam a barátnőmmel, random ütöttük be a számát.
– Micsoda? Ki vagy te? – tettem fel a kérdéseimet, s éreztem, ahogy a lelkem elhagyja a testem, s próbálja a magasból meglátni a lányom… – a vonal újra megszakadt.
Álltam a szoba közepén, s nem értettem semmit, a testemet felülről érzékeltem, a koromfekete cicánk felborzolt szőrrel járt fel-alá körülöttem, s vad morgása visszahozott a jelenbe.
Tárcsáztam a lányomat, a telefonja kicsengett, csengett, s csengett, de nem vette fel… Visszahanyatlottam az ágyamra kezemben a telefonnal, s úgy döntöttem, hogy most épp egy nagyon rosszat álmodok.
Semmi baja a lányodnak próbálkozott újra a belső hangom, mire is megszólalt a telefonom újra:
– Lili vagyok, de tényleg, higgye el, hogy csak szórakoztunk, elnézést, itt vagyunk a barátnőm ágyában a szüleinél. Tessék megnyugodni! Biztos előkerül majd a lánya.
– De miért csináltátok? – sikítottam a szétkapcsolást jelző búgó hangnak sírva.
S ekkor újra megszólalt a hívást jelző egyre szörnyűbb csengőhangom:
– Szia mama, miért hívtál? A papa mindjárt itt van értem, s kb. fél óra múlva otthon vagyunk. Minden rendben? – hallottam a lányom tiszta, józan és friss egyetemistás vidám hangját.
– Szia, majd itthon elmesélem. Köszi, hogy visszahívtál. Várlak. – nyögtem ki rettenetesen fáradtan.
– De biztos minden OK? Fura a hangod. – s én dióhéjban elmeséltem a telefonbetyárkodók ébresztőjét.
– Te jó ég! Ez tényleg rémes, hogy miket meg nem engednek maguknak a fiatalok! Ki kellene nyomoztatni a számukat. – mosolyog együtt érzően a barátnő.
– Igen. Tényleg rémes. – néz vissza rá a mesélő. Nem hagyja azonban nyugodni a gondolat, hogy el tudta sodorni a telefonbetyárkodó, s nem ismerte fel, hogy nem a lányát hallja.
Talán szerencse, hogy nem veszik észre, hogy a mellettük lévő asztalnál ülő két fiatal lány döbbenten húzza össze magát, s egyikük idegesen veszi elő telefonját, s az éjszakai hívássorozat dokumentációját remegő kézzel mutatja barátnőjének, majd törli ki véglegesen feltűnően kipirult arccal.
