– Az álmok furcsa dolgok – mondta a barátnőm egyik nap, amikor arról meséltem neki, hogy kora reggel egy rettentően riasztó álomból ébredtem, amelytől az óta sem tudok szabadulni.
– Így is fogalmazhatunk – válaszoltam, miközben a rémület újra megborzongatta a gerincemet. Nem bírtam kiűzni a gondolataimból az áradó víztömeget és a nyomában járó tűzvihart. Meg a kétségbeesést, hogy hiába futok, nem érem el a szerelmemet. Soha nem érek révbe.
– Figyelj, az álmok csak a félelmeinket testesítik meg. A magadba fojtott kétségeket. És legtöbbször pont az ellenkezője történik annak, amit megálmodunk.
– Kösz, hogy vigasztalsz, de nincs para, túl leszek rajta hamarosan.
– Ez nemcsak vigasztalás, kristály tiszta tapasztalat.
– Ja, persze…
– Figyelj, meséltem már, hogyan ismerkedtem meg Dáviddal?
– Dáviddal, a pároddal?
– Igen, vele.
– Nem, eddig még nem. Tényleg, nem is értem, miért nem beszéltünk még róla. Csak nem megálmodtad?
– Hát, majdhogynem. Egyébként talán azért nem beszéltünk róla, mert akkoriban te éppen külföldön voltál.
– Tényleg, és mire néhány hónap után hazajöttem, ti már együtt laktatok és olyanok voltatok, mint akik ezer éve vannak együtt.
– Bizony, és ennek már több mint tíz éve.
– Tíz éve? Ezt nem mondod komolyan, már ennyi év telt el az óta? Fura dolog az idő. Néha úgy tűnik, mintha állna, máskor meg tíz év egy pillanat alatt elszalad. – Ekkor újra eszembe jutott az álmom. Lehet, hogy nem is jelent olyan rosszat? – Jó, akkor most itt az ideje, hogy elmeséld, hogyan is találkoztatok – fordultam Rozi felé kíváncsian.
– Nem sokkal az után, hogy elutaztál, volt egy csúnya balesetem.
– Igen, arról hallottam, de nem emlékszem, hogyan történt.
– Az autópályán a középső sávban hajtottam hazafelé a barátaimtól, amikor két autó összeütközött a külső sávban. Az ütközéstől az egyiknek kiszakadt a kereke és elindult az én autóm felé. Emlékszem a hatalmas csattanásra, meg arra, hogy ijedtemben ráléptem a fékre, és közvetlenül utána megláttam a felém repülő kereket. Innen már csak arra, hogy ágyban fekszem és megáll mellettem egy vékony, magas, sötét hajú férfi, megsimítja a homlokomat és azt mondja: – Gyere velem, elég volt a menekülésből, itt a vége. Fejezzük be együtt.
– Szörnyen megrémültem, újra láttam a felém repülő kereket és úgy éreztem, tényleg itt a vége. Meghaltam és ez az izé, valami angyalféle most rögtön magával visz. Fel akartam ugrani, el akartam futni. Nem, nem, nekem még annyi dolgom van, nem vihet magával. Kétségbeesetten kapálóztam, és akkor meghallottam az édesanyám hangját.
– Rozikám, kislányom, ébredj fel! Nincs semmi baj, itt vagyok veled. Hála istennek, hogy végre magadhoz tértél. – A gépek pityegéséből rájöttem, hogy kórházban vagyok, de a férfit nem láttam sehol.
– Hol van? – kérdeztem anyukámtól.
– Kicsoda? – nézett rám értetlenül.
– Az a férfi – dadogtam – aki magával akart vinni?
– Nincs itt senki rajtam kívül. Próbálj megnyugodni. Csak ketten vagyunk, de mindjárt hívom a doktornőt is, épp az előbb mondta, hogy hamarosan magadhoz fogsz térni. Látod, igaza volt.
– Kiderült, hogy négy napig feküdtem eszméletlenül, de a légzsáknak hála semmi komoly bajom nem esett. Egy hét után hazaengedtek a kórházból és két héttel később már egyedül sétáltam a parkban, amikor egy szőke kis srác kiszaladt az egyik fa mögül és nekem ütközött. Megijedtem és hirtelen remegés fogott el. Még nem voltam túl a sokkon. Ekkor ért oda a férfi.
– Martin, miért nem vigyázol! Mondtam, hogy állj meg. Gyere velem, elég volt a rohangálásból. Befejeztük. Ideje hazamenni. – Rám nézett, én meg rá. – Nézd mit műveltél, halálra rémítetted ezt a gyönyörű lányt. – Én egy szót sem tudtam kinyögni. A vékony, magas, sötét hajú férfi szemében ijedtség jelent meg. – Istenem, rosszul vagy? – kérdezte. – Hadd segítsek! Nagyon sajnálom és elnézést kérek. Martin, kérj azonnal bocsánatot! Gyere, ülj le ide a padra. Martin, hozd ide a hátizsákomból a kulacsot. Egy kis víz jót fog tenni. Megsérültél? – Odavezetett egy padhoz és én csak akkor tudtam megszólalni.
– Nem, semmi komoly. Csak megijedtem – dadogtam, miközben egyfolytában az járt az eszemben, hogy őt láttam a kórházban. – Nemrég volt egy balesetem és úgy látszik, még rosszul tűröm az ijedtséget. Azért vigyázhatnál jobban a gyerekedre. – mondtam bosszúsan.
– A gyerekemre – nézett rám csodálkozva. – Ja, Martinra gondolsz, nem a gyerekem, az unokaöcsém. A nővérem dolgozik, az óvoda meg mára bezárt. Én vigyázok rá.
– Látom – mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban.
– Kérlek, ne haragudj! Engedd meg, hogy hazakísérjünk. Nem venném a lelkemre, ha bajod esne útközben.
– Hát így történt. Három héttel később már együtt laktunk és az óta már a saját gyerekeinkre vigyázunk a parkban délutánonként.
– Hú, ez egy szép történet. De akkor most én mire számítsak?
– Hát, nem is tudom – nézett rám Rozi huncut mosollyal –, de ha egy vízvezeték szerelővel, vagy egy tűzoltóval futsz össze, akkor jól nyisd ki a szemed. Sohasem lehet tudni!
– Oké, majd figyelek. De nem lehetne esetleg egy hajóskapitány vagy egy tűzzsonglőr, sokkal izgalmasabb lenne – csatlakoztam barátnőm kirobbanó nevetéséhez miközben éreztem, amint az álom rémülete végre szertefoszlik.
