Pirkadt. Szép nyári nap ígérkezett. A többiek elindultak rég, a kakasszó már kinn érte őket a határban. Aratás ideje van. Megitták a kupica pálinkát, ettek pár falatot. A férfiak fenték a kaszát, a nők kötényt kötöttek, s kendőt a fejükre. Mire a nap első sugara felbukkant az ég alján, halk nótaszó mellett húztak a karok, hajlottak a derekak. Néha vidám civódás, kacagás verte fel a még álmos reggeli csendet.
Loncika egyedül maradt otthon. Megetette az állatokat, friss vizet is húzott nekik a kútból. Iparkodnia kellett, mert fontos dolga volt: ő főzte ma az ebédet az aratóknak. Édes már odakészítette kelni a tésztát. Bukta lesz, finom baracklekvárral tölti, és gulyásleves, jó sűrű. Édes a húst is előkészítette, feldarabolta, de azért még rengeteg dolog van. Fát hordott, begyújtott a sparheltbe, vizet hozott az utcai artézi kútról. Zöldséget, hagymát pucolt, aprított, mindent szépen odakészített, ne kelljen majd annyit „sámlizni”.
Mert hát kicsi lány volt. Alig nyolc éves, alacsony, vékonyka, de erős. Az a vadóc, verekedős, cserfes, szabad lélek, aki együtt száll a széllel. Aki képes volt bokán rúgni a papot, mert az pofonvágta, és rátartin közölni: -„Engem csak az üthet meg, aki nekem a kenyeret adja!” De a tűzhelyen a fazekat, lábast csak úgy érte el, ha sámlira állt.
A leves csendesen főtt, a bukta is sült a sütőben. Rendet rakott a konyhában, szépen összesepert az udvaron is, hadd örüljön majd Édes, ha meglátja. Egy csokor virágot is szedett, csuporba rendezte. Megterített. Elfáradt. Leült a sámlira. Az öreg Cirmi előbújt a meleg sparhelt alól, az ölébe kéredzkedett. Míg simogatta, el-elbókolt.
A rövidke álomban Keresztmamánál járt Budapesten. Jaj de szép is volt az a nagyváros! És a nők gyönyörűek, a kislányokon is a csodás ruhák! Nekik nem kellet hajnalban kelni, dolgozni. Selyem masnit kötnek a hajukba! És a cukrászda! Istenem azok a finom fagyik, krémes csodák! De a legizgalmasabbak mégis azok a nők voltak a kis kerek asztalok mellett! Ahogy csipkekesztyűben elegánsan fogják a kis fagylaltos kanalat vagy sütis villát! Tűzpirosra van festve a szájuk, és a szalvéta is olyan lesz, mikor kényeskedve megtörlik… Megbabonázva nézte őket. –Jaj, Keresztmama! Ha nagy leszek, én is ilyen úrinő akarok lenni, majd rúzsozom a számat, szép ruháim lesznek. És lesz csipkekesztyűm, hófehér…
…
Korán ébredt, mint mindig. Rossz alvó is volt, de génjeiben is hordozta a parancsot: kakasokkal kelni, tyúkokkal nyugovóra térni.
Az illatok! Ilyenkor kora tavasszal, és majd ősszel, mikor égetik az avart. A kesernyés füst illata üzent. Menni kell. Haza,- mert neki mindig a szülőfaluja marad az a hely, ahova hazamegy. Legalább ilyenkor. Érezni vélte a pici vadvirágok illatát is, melyek ellepték a sziklás domboldalt. A köveket puha kék és rózsaszín párnaként borították. A kislányai is imádták. Mikor Haza mentek, kis barátaikkal nekiindultak a „hegynek”, mert nekik az volt, hegy. Lelkesen szedték az apró virágokat, csokrocskákat készítettek neki és Édesnek.
Már összecsomagolt este mindent, a reggeli gyorssal mennek. Előkészítette a kislányok utazóruháit, a selyemszalagot a hajukba.
A habos-fodros ruhácskákat majd csak ott adja rájuk. Had csodálják őket a faluban, milyen gyönyörűek.
Odakinn sötét volt még, de az utcai lámpák fénye átderengett a lehúzott rolókon. Hirtelen eszébe jutott valami. Halkan kihúzta a kombinált szekrény legalsó fiókját, és kivett a fehérneműk alól egy lapos kis kartondobozt.
Kiosont a konyhába, hogy ne zavarja a többiek álmát, és kicsomagolta a selyempapír közé simított, féltve őrzött kincset. Egy pár gyönyörű, fehér csipkekesztyűt.
