Áldás vagy átok

K.Sz. Ágnes: Áldás vagy átok?

A férje hangjára ébredt:

– Jó reggelt! Nem fogsz elkésni?

Nem szólt semmit, csak kitápászkodott az ágyból, már megint úgy ébredt, mintha agyonverték volna. Gyorsan ivott egy kávét, a párja a konyhában érte utol. 

– Mi a baj?

– Semmi.

– Jézusom, már megint mit álmodtál?

– Hagyjuk.

– Gondolom valami rosszat tettem az álmodban, mert olyankor nem állsz velem szóba.

– Mindegy.

– Azért tudod, hogy ez nem normális állapot. El kellene menned orvoshoz. Haragudj rám, ha valamivel megbántalak, de azért mert azt álmodtad, hogy megbántalak…….. azért ez mégiscsak nonszensz.

Nem az első ilyen reggeli veszekedésük volt ez, pontosabban nem is veszekedtek. A férje rendszeresen kiakadt, hogy a reggeli hangulatot az határozza meg, hogy ő mit álmodott az éjjel. Valljuk be teljesen igaza volt. Sokszor megpróbálta elmagyarázni már, hogy milyen érzés ez neki. Olyan, mintha teljes egészében átélte volna azt, ami álmában történik. Tisztán emlékszik a történésekre, a szavakra, a színekre és a szagokra. Ami a legdurvább, hogy az érzések, amiket az éjszaka  „történései” kiváltanak belőle, egész nap elkísérik. Volt, hogy nem állt szóba a saját anyjával, vagy egy barátnőjével, vagy a férjével. Szegény rajta csattant a legtöbbször az utóhatás. Átok volt ez és nem tudott megszabadulni tőle. Próbált elalváskor csak szép és pozitív dolgokra gondolni, hogy az álma is szép legyen, hiszen amikor jót álmodott, a másnapja is jól indult. De sajnos, ahogy elaludt az irányítás már nem az ő kezében volt. Sokszor elgondolkodott rajta, hogy vajon mitől függ, hogy mikor, mit és milyent álmodik? Ki dönti el és miért? Néha úgy érezte, hogy feladata van ezekkel az álmokkal és megpróbálta megfejteni őket. Gondolt már arra is, hogy leírja, de valamiért nem merte. Félt! Pontosan nem tudta megmondani, hogy mitől, de határozottan félt.  Főleg azokban az esetekben, amikor felhívta egy régi ismerős, aki az előző éjszakai álmában szerepelt és előzőleg hónapokig nem is látták egymást.

Egyszer például a második szomszédban élő családdal álmodott. Nem voltak különösképpen jóban, de rosszban sem, a köszönésen kívül minimális volt a kommunikáció a két család között.

Másnap elmesélte a nővérének, hogy mit álmodott és nem értette, hogy az miért néz rá olyan furcsán.

– Ma agyvérzést kapott az Imre bácsi és kórházban van.

– Jesszusom!

– Hülye, banya!

Mivel nem ez volt az első ilyen eset – persze nem csak rossz dolgokról szokott álmodni – barátnői megkérték, hogy ne álmodjon velük, vagy ha igen, ne mondja el. Így hát szót fogadott. Ha jó történt, akkor elmesélte, ha rossz, akkor nem.

Hát ezért félt: nem tudta, miért kapta ezt a keresztet a nyakába és irigyelte azokat, akik nem emlékeznek az álmaikra vagy nem is álmodnak soha. Érezte, hogy valami okának csak kell lenni, hogy ő így működik. Egyszer majd biztosan rájön.

Megint a férje hangjára ébredt:

– Nem aludtál el? Fél hat.

– Basszus, de igen!

Kipattant az ágyból és – rá nem jellemző módon, villámgyorsan – lezuhanyozott. Az udvaron összefutott édesapjával, aki mindig pirkadatkor kelt és már az állatokat etette.

– Hova lesz a nagy rohanás?

– Lekésem a buszt Apu, puszi!

– Elesel, Te! Ne rohanj!

A munkahelyén ismét Káosz Kapitány uralkodott, úgyhogy a nap végére hullafáradtan zuttyant a helyi járat ülésére és relaxáció gyanánt az utasokat figyelte. Kicsi kora óta szokása volt, az anyukája szoktatta rá. Ha új környezetbe került, vagy ismerős nélkül kellett táborba mennie, így oldotta benne a feszültséget. Amíg a buszra vártak, nézegették az embereket és próbálták kikövetkeztetni, hogy milyenek lehetnek valójában és mivel foglalkozhatnak. Anyukája vicces sztorikat talált ki, amin aztán mindketten vihogtak, mint a csitrik. Ezt a szokást megtartotta felnőtt korára is.

/ Nem csak a vihogást /

Hazaérve – szokás szerint – a szüleit a veteményeskertben találta. Gyorsan átöltözött és ment, hogy segítsen nekik borsót szedni.

– Mi van Nokedli , Milyen napod volt?

Apukája kicsi kora óta Nokedlinek hívta.

– Szokásos, bolondok háza. Lehet, hogy igazad van Apu, jobb lenne, ha piacoznánk, meg fóliáznánk, mint Ti annak idején. Nem szívná a vérem a sok „ kedves ügyfél” nap, mint nap. Lehet, hogy nem lennék ilyen idegbeteg.

– Na, látod, néha az öregembernek is lehet igaza.

Este fáradtan bújt a férjéhez, reggel viszont megint a hangjára ébredt. Most nem aludt el, csak kedvesen keltegette.

– Szívem már 9 óra, nem akarsz felkelni?

– Jézusom! Miért nem keltettél korábban? Elkéstem!

– Nyugi! Szombat van és nem késtél el sehonnan! Csak gondoltam elmehetnénk együtt bevásárolni, mert nekem is van egy kis dolgom a városban. Nem akartalak korábban kelteni, mert olyan aranyosan mosolyogtál álmodban. Mit akarsz főzni ma?

– Basszus, de jó, hogy nem kell munkába menni. Azt hiszem, csinálok a tegnap szedett, friss borsóból főzeléket, jó? Mondjuk fasírozottal?

A férje nem szólt, csak hallgatott és várt.

– Szívem, november van.

Hang nélkül felkelt és kiment a konyhába kávét inni. Kiment a teraszra és nézte a gyümölcsfákat, amelyeket pár éve ültettek a valamikori veteményeskert helyére. Már tudta, hogy nem fog összefutni apukájával sem, hosszú évek óta nincs erre mód. Illetve talán mégis álmában!

K.Sz. Ágnes
K.Sz. Ágnes