Hunka Zenta: A tüllruhás táncosnő

Emese összetörve roskadt az ágyra. Minden, amiről azt hitte, hogy az övé, amit hosszú évek szívós munkájával felépített, egy pillanat alatt kártyavárként omlott össze. Úgy érezte, vége. Nincs már ereje továbbmenni. Élete munkája maga alá temette. Ráborult az ágyra és zokogott. Maga sem tudta mennyi idő telt el így. Órák is talán. Mikor a könnyei már mind elfogytak, némán feküdt tovább és üveges szemmel bámulni kezdte a szemközti falat. Egy kép függött rajta. Kék tüllruhás balerinákat ábrázolt.

Egyszer csak úgy érezte, mintha az egyik balerina őt nézné. A következő pillanatban meglepődve látta, hogy a kék tüllruhás lány megmozdul, leül a képkeretre, majd onnan kecsesen lecsúszik a földre és kissé bicegve megindul felé. Ahogy közeledett, egyre növekedett. Mire az ágyhoz ért, már közel olyan magas volt, mint Emese. Könnyed mozdulattal leült Emese mellé az ágyra. Emese felült. Tágra nyílt szemmel bámult a lányra, aki a következő pillanatban teljes természetességgel bemutatkozott.

– Anna vagyok. Liza és Petra nem tud jönni, még próbálnak. Nekem kicsit fáj már a csípőm, így ideje szünetet tartanom. Gondoltam addig beszélgethetünk.

Emese még mindig nem tért magához. Némán nézte a kék tüllruhás jelenséget, aki légies könnyedséggel és természetes kecsességgel ült az ágyán és várakozón, mosolyogva nézett rá.

– Miről akarsz beszélgetni? – kérdezte végül Emese és meglepődve hallotta milyen üresen és fáradtan kong a hangja.

Anna nagy, kék szemei fürkészve nézték őt. Egy kis huncut fény csillant bennük, majd elkomolyodtak.

– Az újrakezdésről. Elmesélném az életem, ha megengeded.

És mielőtt még Emese fáradtan legyinthetett, vagy tiltakozhatott volna, már bele is kezdett.

– Anna csak a művésznevem, a vándorcirkuszosok adták nekem, akik közt felnőttem. A szüleimre nem emlékszem. A cirkuszosok mesélték, hogy egy esti előadás után talált rám a Bohóc az ülések alatt, amint édesdeden aludtam egy kis fonott kosárban. Sem a pénztáros, sem a jegyszedő nem emlékezett rá, hogy bárkit is látott volna bejönni a nézőtérre, kosárral a kezében. Gyerek pedig rengeteg volt az előadáson, így sejtésük sem volt kik lehettek a szüleim. Másnap a cirkusznak tovább kellett mennie. Délelőtt kérdezősködtek a városban, ahol előző este felléptek, hogy ki veszíthetett el, de a keresés nem járt eredménnyel. Senki nem ismert rám és senki nem keresett. Így aztán magukkal vittek. A Bohóc és a szeretője, a Kötéltáncosnő fogadtak magukhoz. Nekik nem lehetett gyerekük, de a Kötéltáncosnő tovább szerette volna adni a mesterségét. Én alkalmasnak látszottam erre. Könnyed, légies alkatom volt, de erős csontozatom. Később kiderült, hogy szívós és kitartó is vagyok. Nem emlékszem mikor álltam először a kötélre és hányszor estem le. De soha nem féltem és sosem mondtam azt, hogy nem megyek vissza. Négy évesen már felléptem velük. Kis esernyővel, tüllruhában.

Nagyon szerettem a cirkuszt. A Bohóc megtanított pár bűvész trükkre is. Az állatidomár pedig megengedte, hogy én etessem a tigrist és az elefántot. A lovak csutakolásában is sokat segítettem. A gyermekkorom maga volt a csoda. Számtalan várost láttam, sokféle emberrel találkoztam. Ha rajtam múlik, ma is velük járom a világot.

Anna itt elhallgatott. Szemei a távolba meredtek. Undor, iszonyat és szomorúság tükröződött bennük. Nagyot sóhajtva, halkan folytatta. Hangjában végtelen szomorúság csengett.

– Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor egy este a tigris etetése után az állatidomár fia megvárt a ketreceknél. Tudtam, hogy tetszem neki. Kamaszos rajongással nézett rám hónapok óta. Virág volt a kezében. Kicsit távolabb sétáltunk a kocsiktól. Mint mindig, most is a település szélén vertünk sátrat. A rétet, ahol táboroztunk, fél karéjban egy kis erdő vette körül. Az erdő szélén ültünk le egy kidőlt fára. Csak ültünk kukán, elvörösödve. Még egymás szemébe sem mertünk nézni. Mindketten zavarban voltunk. Egy idő után megfogta a kezemet. Közelebb húzódtunk egymáshoz. Aztán átölelte a derekamat. Simogatni kezdett. Magam sem tudom hogyan, de egyszer csak megcsókolt. Ettől valami gát átszakadt bennünk. Elragadott egy őrült láz, vitt a vérünk. Egy viharos éjszakát töltöttünk együtt ott, a kidőlt fa tövében.

Anna megint elhallgatott. Hosszú csend után folytatta.

– Hajnalban már undort láttam a szemében. Megkért, hogy külön menjünk vissza a sátrakhoz. A Kötéltáncosnő és a Bohóc nem kérdezett semmit. A Kötéltáncosnő kimosta a ruhámat, amíg megmosakodtam, megreggeliztetett és ágyba fektetett. A Fiú innentől kezdve kerülte a társaságomat, ami egy ilyen kis társulatnál elég hamar szemet szúrt mindenkinek. Én pedig soha többé nem mentem megetetni a Tigrist és az Elefántot. A társulat néhány tagja ugratni kezdtek mindkettőnket, mert azt hitték, hogy a szerelemtől kerülgetjük egymást. Ó, ha tudták volna! De csak a nevelőszüleim sejtették az igazságot. Ők pedig hallgattak. Ám helyettük egy idő után beszélni kezdett a viselkedésem. Sűrűn jártam vizelni, feszült rajtam a tüllruha és egyre többször fogott el a hányinger. Esténként minden önuralmamra szükség volt a kötélen. Egy este, előadás után kézen fogott a Kötéltáncosnő és elvitt egy eldugott utcába. Egy sötét kapun bezörgettünk. Ráncos asszony nyitott ajtót. Bekísért a gyertyafényes szobába. Senki nem kérdezett és nem mondott semmit. Iszonyodva döbbentem rá, hol vagyunk. De nem volt választási lehetőségem. Tudtam, hogy ez az egyetlen út áll nyitva előttem. Fogamat összeszorítva viseltem el a beavatkozást. Befelé zokogtam, némán csorogtak a könnyeim. A Kötéltáncosnő végig fogta a kezemet. Láttam rajta, tudja, min megyek keresztül. Valamikor régen ő is átesett rajta. A végén az öregasszony egy fehér zsebkendőbe tekert kis csomagot nyomott a kezembe. A tábor mellett egy odvas fa tövébe temettük el. A Bohóc ásta meg a gödröt és készítette el számára a parányi ládát. Sokáig állt ott velem és a Kötéltáncosnővel a kis földkupac mellett. Láttam, hogy könny csillogott a szemében.

Másnap este előadás közben leestem a kötélről. Hetekig eszméletlenül feküdtem, élet és halál között. Az irgalmas nővérek kórházában ápoltak. A társulat nem tudott megvárni. A Kötéltáncosnő és a Bohóc minden megtakarított pénzét otthagyta a kezelésemre. A pénzzel együtt egy levelet is hagytak nekem a nővéreknél, amelyben kértek, hogy várjam meg őket a városban, amíg visszatérnek értem. De soha többé nem láttam őket. A társulat nem jött többé vissza. Nem tudom mi lett velük. A cirkusz volt a mindenem, de ezt egy életre elvesztettem. Mindent a nulláról kellett kezdenem.

Amikor felépültem, döntenem kellett. Vagy maradok a nővérekkel és belépek a rendbe, vagy keresek valami megélhetést. Bár a hosszú hónapok alatt megszerettem a nővéreket, mégis tudtam, hogy az én sorsom a művészet. Kellett a fény, a közönség. Ismét csak egyetlen út állt nyitva előttem. A város színháza. Egy nap minden bátorságomat összeszedtem és jelentkeztem kóristának. Bár az esés miatt életem végéig bicegni fogok, a színpadra lépve ez varázsütésre eltűnik. Táncolni tudok, menni nem. Felvettek. A tánckarban kaptam helyet, az utolsó sorban. De ezért is hálás vagyok. Talán egy nap kapok majd szóló szerepet is. De ahhoz sokat kell gyakorolnom. Keményen dolgozom, de a csípőm miatt gyakrabban kell pihennem, mint a többieknek.

Azon a napon, amikor jelentkeztem a színházba, el kellett hagynom a zárdát. A nővérek szerettek, de a társadalom ítéletével ők sem szállhattak szembe. „A színésznők züllöttek. Ilyeneknek nincs helye a zárdában” – szól a megfellebbezhetetlen ítélet. Mint színésznő rendes háznál sem kaphattam szállást. Végül a bordélyban fogadtak be. A lányoknak tanítok kecses mozgást, táncot, illemet. Cserébe a koszt, kvártélyért. Késő délután tanítom őket, előadás előtt. Máskor nem fér bele. Délután táncpróbánk van a színházban, délelőtt pedig énekelni tanulok egy idős színésznőtől. Talán egy nap még beugrós lehetek az egyik darabban.

Anna itt elhallgatott. Remény, szomorúság és valami kemény elszántság csillogott a szemében.

– Most mennem kell. Lejárt a pihenőidőm – mondta csendesen.

Ezzel a tüllruhás táncosnő kecsesen felkelt az ágyról és bicegve megindult a fal felé. Távolodva egyre kisebb és kisebb lett. Emese egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, már újra három táncosnő állt mozdulatlanul a képen.

 

Hunka Zenta
Hunka Zenta