Éjszakai kalandozások

Eve Cherful: Éjszakai bolyongások

Ge-ne-ti-ka – tagolta az orvos az asztal másik oldalán miközben éreztem, hiába ül velem szemben, tekintete megcsúszik két fénylő szembogaramon, elhúz a fülem mellett, majd az ajtó lapján tapad meg a hátam mögött.

Miközben erősen kételkedtem eme megállapításában, elnéztem a derék doktor fizimiskáját. Kérges, hatvanas arc, kicsi, langyos könnyekben úszó szemek, erősen dohányos sárga fogak, rövid sportos frizura, teljesen jellegtelen száj, ami talán még az életben nem csábított csókra.

Mindezt teljes meggyőződéssel mondta, miután alaposan kikérdezett az alvási szokásaimat illetően. Sőt!  Nemcsak rám volt kíváncsi, hanem a felmenőimre is, s még a rokonokat is idekeverte. Alapos munkát akart végezni.

– Ja, így könnyű – esett le azonnal. Nem is azért mentem hozzá, hogy álmélkodjak a genetika rejtelmein, sokkal inkább valami titkos szerért, ami éppen annyira gyengít le és ringat el, amennyire szükséges, de legalábbis segít elaludni, ami után már teljes szívemből vágytam hosszú-hosszú évek óta.

Mert mi történt legutóbb is? Felírt valami rémséges pirulát, annak is a generikus változatát, ami tudvalevő silányabb és veszélyesebb méreg még az eredetinél is. De akkor ennek még nem voltam a tudatában. Mintha megéreztem volna a bajt, csak egy felet vettem be és azonnal bevackoltam magamat az ágyba biztos, ami biztos alapon. Az álomtündért várva egyenletesen és mélyen szívtam be a levegőt, szemem redőit lassan leengedtem és így leledzettem a magasra tolt párnák között.

Férjem tőlem néhány méterre az íróasztalánál piszmogott valami vonalkázással, a TV a BBC híreit karattyolta, miközben egy bordó zakós riporter, ultramodern íróasztalánál izgett-mozgott zavarában egy forgószéken. Nyilván valami kezdő fiúka lehetett, vagy ilyesmi.

– Két bordózakós alakot látok a képernyőn – szólaltam meg olyan halkan, hogy egy nagyothalló észre sem vett volna, legfeljebb a szájam mozgásából. Férjem felnézett a papírjai fölött és nyilván azt hihette meghibbantam, de legjobb esetben is félrebeszélek.

– Már hogyan lenne ott két alak – mondta – és kitekeredett nyekergő székéből, hogy alaposan szemügyre vegye ő is a képernyőt.

– Tudom – nyugtattam meg – de én akkor is két egyforma alakot látok.  Közben a mellettem lévő polcon posztoló elektromos órát is megvizsgáltam; vajon annak számlapján is találok e valami eltérést. Ott rend volt és nyugalom, csak az elmém volt felettébb nyugtalan.

– Hogy lehet ez – tűnődtem és azon nyomban eldöntöttem, hogy végére járok ennek a turpisságnak. Kikászálódtam az ágyból, mint egy kókadt angyal és tettem néhány lépést a televízió felé, hogy közelről is szemügyre vegyem a furcsa jelenséget. Ahogy odaértem, abban a pillanatban lehúzták nálam a rolót. Agyatlan sötétség omlott rám, amiben még egy árva csillag sem fénylett. Lábaim összecsuklottak, mint a colstok, kezemmel elkaptam az asztal sarkát és azzal le is sodortam róla mindent, amit csak lehetett. Nem szépítem a dolgot; összeestem, elájultam. Úgy, ahogy voltam.

Arra eszméltem, hogy papírtömegek, gémkapcsok, ragasztó szalagok, radírok,ezer éve kifogyott tollak, tűzőgép és vérnyomásmérő, s még isten tudja miféle íróasztali kellékek társaságában ülök a földön és nézek ki a fejemből.

– Mi történt veled ? – kérdezte ő, miközben szeretettel, riadtan és gyengéden felnyalábolt, mint egy magatehetetlen krumplis zsákot és az ágyhoz cipelt.

Másnap reggel alaposan átolvastam a mellékhatásokról szóló tájékoztatót.  Hányinger, fejfájás, émelygés, szemrebegés, szájszárazság, remegés, hasmenés, székrekedés, izzadás, zsibbadás és még vagy tizenöt féle nyavalyás tünet, melyekből egyet is elég lett volna elviselni. A végén nagy szerényen meghúzta magát két szavacska: rövidítve: a „HH”, vagyis a hirtelen halál…

Legközelebb nem kis aggodalommal tettem fel orvosomnak a kérdést: ugyan nem tudna-e valami szelídebb orvosságot felírni, amiben nincs benne a „HH”?

– Így van ez sajnos, mindegyikben megvan ez a lehetőség – tárta szét a karját. Ezzel aztán vége is lett az altatós próbálkozásaimnak.

De nézzük csak meg közelebbről, mi is az álom, ami szervesen összefügg az alvással?  Egy kis rögtönzött etimológia, hogy elnézőbbek legyünk vele szemben. Mert az álmot lehet ám szeretni, de épp annyira gyűlölni is, akár a kismacskát, ha simogatás közben odakarmol.

– „Á” – mintha azt üzenné, ó ez semmiség, hagyjuk, nem fontos, szóra sem érdemes.

– „lom” – értéktelen kacat, minek evvel foglalkozni; sutba vele!

Szóval maga a szó: „álom” egy komolytalan, semmit sem jelentő elhanyagolható, jelentéktelen fogalom, mindemellett okozhat nagyon is érdekes, izgalmas éjszakai csodákat, de verejtékbe torkolló nyomorult, szabadulásra képtelen helyzeteket is. Mert az álmok olykor színesek, néha felszínesek, máskor komorak, ijesztőek. Olyanok, mint maga a zűrzavaros, mégis csodálatos élet.

Miközben ezen morfondíroztam, tőlem alig egy méterre  a szomszédos ágyon édesen aludt a férjem. Többnyire mozdulatlanul szokott, kivéve az olyan eseteket, mikor álmában a bal karját átlendíti az én gyanútlanul pihenő testemre, a frászt hozva rám. Puszta véletlenségből. Csíkos matrózpizsamája a nyakán kigombolva teste, mint a szálfa egyenesen elnyúlva.

Néztem és megnyugvással töltött el, hogy ő legalább alszik, míg én éppen könyvet írok fejben, de az istenért sem vagyok képes arra, hogy felkeljek és jegyzeteljek, aminek egyenes folyamánya, hogy reggelre elfelejtem az egészet és majd kezdhetem újra. Már ha emlékszem rá. Viharos rohamok formájában törtek rám a cselekmények, a metaforák, az alliterációk egyszóval minden olyasmi, amit nappal a tiszta elme nélkülöz. Nagyon is valóságos személyek sírtak és nevettek, a fák levelei lágy szellőben lengedeztek, kiscicák egy csoportja bámulta a csillagos eget, s még egy picurka egér is kimerészkedett a zsibongó tömegbe. Minden csupa virág és illat volt, az éjszaka lázas mézben égett.

Szóval nézem őt az éjszakai homályban egy apró csel után, amit el kellett követnem, hogy megbizonyosodjam alvásának mélységéről. Bekapcsoltam szép csendben a paplan alatt buta telefonom lámpáját és próbaképpen körbehordoztam a fényt a szoba légterében. Még az arca előtt is köröztem egy kicsit akár egy szemtelen légy, mert bizony nagy volt a tét; vagy felébred, vagy az egészből nem vesz észre semmit.

Néztem csak ámulattal és azt gondoltam, milyen igazságtalan is a sors. De azért nem irigyeltem.    Egyiknek megadja az alvást az édes, mámoros álmodás lehetőségét, míg a másiktól minden ok nélkül megvonja.

Állát felszegve aludt.  Szája kissé nyitva volt. Fölé hajoltam, s mint a perui asszonyok szokták  tenni ilyenkor pici babájukkal, hüvelyk-és mutató ujjammal finoman összezártam a rést. Ha nappal láttam nyitott szájjal ámulni, figyelni, azonnal rászóltam: „csukd be a szádat, mert bamba külsőt kölcsönöz”! S, hogy megbizonyosodjak róla – mert oly mozdulatlan volt a mellkasa és oly rezzenéstelen a lélegzete – él-e, orra elé tartottam egy kis fekete lúdtollat, ami egy falikép tartozéka volt egy olvasó nő kezében, aki – vélhetően – olvasás közben jegyzetelt is. Ezt a csodálatos kis kerámia képet még Párizsban vettem a bolhapiacon egy olyan embertől, aki a velencei karneválra készítette a maszkokat.  Kemény 350 frankot fizettem érte. Még szerencsém is volt, mert másnap kiemelték a táskámból az összes költőpénzemet. Ezek után már csak üres zsebbel lébecoltunk a városban.  Szóval a toll megmozdult, ő azonban alig hallhatóan szuszogott tovább takarékos üzemmódban. Magas homloka szelíden fénylett, orra a mennyezet felé meredt.  Egyenes, sűrű szempillái kurta kis söprűkként fedték a  jól ismert zöldes-szürke álmatag és huncut szemeket.  Több évtizedes sűrű ezüst szakálla teljesen befedte szemtelenül makacs állát majdnem az ádámcsutkájáig. Na és persze a bajusz! Az is mozdulatlan volt a szája felett. Néhány szál szőröcske alattomosan bekúszott az orrába, amiket nagy gonddal szoktam olykor-olykor egy kisollóval kicsippenteni.

Nem jött álom a szememre. Még, ha csak az álom nem jött volna! Egyenesen felvillanyozódtam, turbóra kapcsolt a szervezetem, mint akit jeges villám csapott fejbe. Eközben a gondolatok ezrével ostromolták a korábban még fáradtságtól tikkadt agyamat. Az pedig csodák-csodájára állta a sarat. Volt ebben a gondolatringlispílben minden; el nem küldött, vagy meg sem írt levél, át nem adott sürgős üzenet, tűnődés a tervezett, de el nem végzett egyéb teendőkről. Még a vasalatlan és gombfelvarrásra váró ingek is odatülekedtek arcátlanul egy vesszőkosárban az orrom elé.

Szenvedtem, mit tagadjam. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom, valamint azt is, hogy akinek hasonlóban volt már része, nagyon is tudja, miről beszélek.

Számoltam birkákat, 100-tól visszafelé a számokat pedig mindig gondosan letöröltem a fekete tábláról csökkenő sorrendben, fordítottam egyszerű szavakat németről franciára és fordítva, előkaptam a 4-7-8 biztos elalvási technikának tartott módszert, de sehogy sem jött álom a szememre. Olvastam vagy 28 oldalt a „Miért ne öljük meg azonnal a férjünket” című könyvből.  Egyszerre izgattam és nyugtattam magamat miközben fogalmam sem volt róla, melyik módszer segíti az elalvást.

Sűrűn pislogtam az órára és elkezdtem gyanakodni, vajon miért mennek ennyire lassan a percek és negyedórák. Azok is összeesküdtek volna ellenem?  Így gyötrődtem éjszaka háromig mikor is vetettem egy utolsó pillantást a fekete számlapos óra zölden villogó orcájára, amely most a legnagyobb ellenségemnek számított.

Egyszer csak egy mély gödör szélén találtam magam inogva és meglehetősen bizonytalanul,  majd szép lassan, mint egy  megtömött,  latyakossá ázott zsák, belecsúsztam.

Valamicskét aludhattam, mert álmomban az Adriában úszkáltam szebbnél-szebb színes halak társaságában. Fürdőruhám káprázatos, rikító színei vonzhatták oda a halak százait. Ők felsorakoztak mindkét oldalamon, mint a testőrök, magam pedig hullámzó „s” betűs vonaglásokkal úsztam a felszín alatt akár egy sellő. Még levegőt sem vettem, csak tempóztam. A halak szemében csodálkozást véltem felfedezni, de nem volt miről beszélnünk egymással. Így haladtunk egymás mellett szótlanul és közönyösen hosszú-hosszú órákon át.  Hajtömegembe útközben beleette magát a hínár, amitől a fejem hatalmasra nőtt, s most már olyan lettem, mint egy zöld, dagadt szirén.  Nem volt megállás, továbbra is rendületlenül szeltem a habokat.

Egyszer csak beleütköztem valamibe; egy nagy, erős és sikamlós tömegbe. Mivel óriási fejemmel megelőztem a halakat, ők semmit sem vettek észre az utunkban álló óriásból. Nagyot néztem, mert maga Poszeidón, a tenger istene állt előttem hatalmas szigonnyal a kezében. Csak nézett rám szétterpesztett lábakkal, erős szemöldökű szúrós tekintettel, övére megannyi gyönyörű, acélosan csillogó hal volt felfűzve. Mily szerencse, hogy itt halászik az öreg – gondoltam. Ő pedig így szólt nyájasan: ó, hát ti is itt nyaraltok, édes leányom ? –  Azzal kedvesen és finoman megérintette a hátsómat, kicsit meg is lökte jelezvén, hogy szabad az út a tengerbe.

Eve Cheerful
Eve Cheerful