Az álom

Engi Zsuzsanna: Az álom

Már megint olyan szomorú vagy! Mit mondanak a felhők? – egy puha kéz simogatta meg Lily arcát és a vállaihoz hozzásimult egy vékony, magas lány, akinek szőkés barna haja eltakarta pólója vállpántjait.

Az ismerős virágillatra a nőt elöntötték az emlékek, de a szokásnak rabjaként arcára mosolyt kényszerített, igyekezett természetesnek látszani, nem túl vidámnak és nem teljesen eltakarni az előbbi bánat maradékát. Visszafordult, átölelte a kislányt majd kiegyenesedve immár teljesen józan hangon válaszolt.

– Minden rendben Édesem, csak tudod, indulás előtt mindig olyan ideges vagyok. Mindent rendben hagyok itthon, de azért mégis… Nyugtalan vagyok.

– De anyu, annyira örültél ennek a lehetőségnek, most mitől parázol? – a kérdés türelmetlen hangszínű volt.

Hát igen, a mai gyerekeknek minden olyan egyszerű. Mindent azonnal meg kell kapniuk, nincsenek kétségeik, az önbizalmuk az eget veri, vagy még afölött van egy szinttel. Ha valami nem sikerül, ejtenek pár könnyet és másnap mennek tovább, ez így van jól. De Lilyben még éltek a régi emlékek, a hagyományok, amelyek néha gúzsba kötötték, vagy legalábbis próbálták. Nem mindig sikerült, meg a kornak megfelelően, ő is szakított sok elavultnak tartott dologgal, aztán kis lelkiismeret furdalással gondolt vissza a szétosztogatott holmikra. Vajon mit szólnának ehhez a szülei? A kérdést megválaszolta saját magának: nem akar birtokolni, ha valakinek szüksége van arra a valamire és örül neki, legyen az övé. Lilyé pedig a jutalom, hogy jó helyre kerültek a holmik és mosolyt látott néhány boldog arcon.

De most másról volt szó és ezt nem akarta elmesélni a lányának. Látogatóba utazik, vissza lánykora színhelyére. És szeretne visszaszerezni három olyan képet, amelyet a szülei halála után a sok bútorral együtt elvittek vagy elajándékoztak, az ő tudta nélkül. Azt már kiderítette, kihez került a három kép, de hogyan fogja visszakérni őket, azt még nem tudta. A képek nem voltak értékesek, tucatjával lógtak a polgári otthonok falain hasonlók. De Lily számára a gyerekkori emlékek díszleteihez tartoztak, ereklyék voltak. A furulyázó juhász, a tejeslány és a pásztor. A hármas mindig ott függött az ebédlő falán, bármerre is költöztek. Az otthon szentségét testesítették meg ők hárman. Sokszor ült az ebédlőasztalnál, könyökölve a már üres tányér felett és álmodozott. A juhászról mindig Petőfi versek jutottak az eszébe. Elszigetelt sorok, rímek, amiket még óvodásként hallott a nagymamától, vagy édesanyja szórakoztatta vele.

Aztán egy időben történt a két dolog. Lily és a családja váratlanul messzire költözött, édesanyja pedig megtudta, hogy már csak hetei vannak hátra az életből, felszámolta a családi házat és átköltözött egy apró kis lakásba. A dobozok összevissza sorakoztak a pincében, az ismerősöknél és a képeknek egy időre nyoma veszett.

A család női ága mindig is kemény, erős akaratú nőkből állt. A betegségeikről nem beszéltek, az érzelmeiket nem mutatták ki, így óvták meg a szeretett társakat, gyerekeket a feleslegesnek tartott fájdalomtól. Lilyt is így nevelték, azt tartották, minél többször mondja ki valaki azt, hogy szeretlek, annál inkább elkopik a szó, elveszti belső tartalmát. Nem akartak elgyöngülni és szánalmat koldulni, de így megfosztották magukat a vigasztalás és simogatás gyönyörétől is. Lily azonban szakított ezzel a hagyománnyal és igyekezett gyerekinek sokszor elmondani, mennyire szereti őket, mennyire örül nekik és tudatosítani bennük, hogy bármekkora ökörséget is csináltak, mellettük áll. Nem majomszeretettel, hanem ésszel élve, okosan, de akkor is, a szeretetet többé nem titkolva.

És most keresi a képeket, gyerekkora maradványait. Nem kér többet, semmi többet a múlttól, megelégedne a három festménnyel. Könyökölne az asztalnál, rájuk nézne, és a múltból visszaszólnának a réges-régi hangok, érezné a szikkadt fű illatát, a távolban egy pulikutya őrjöngene és csobogna a víz a vödörből, ahogy öntenék a vályúba itatáskor. Még a tejet is meginná, pedig ki nem állhatja, és közben azon járna az esze, vajon mire gondolhatott a kislány, miközben festették. Olyan csöndes, nyugodt a mosolya. És vajon nincs melege a pásztornak a suba alatt? Ilyet viselt vajon János vitéz is?

….

– Mekkorát nőttél, mióta utoljára láttalak! Emlékszel még rám? – Lily zavartan üldögélt a kis szoba díványán és meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem fogadták ellenségesen. Sőt, tudták, miért jött.

Körülnézett a kis falusi házban. Az alacsony mennyezetű szobába nem illettek a városi, polgári lakás modern bútorai. Ide a régi, faragott szekrények, almáriumok kívánkoztak volna. A fiatalasszony először zavarban volt, lassan indult a beszélgetés. Ő segített Lily édesanyjának az ápolásában. Miután éppen akkoriban vált el és maradt egyedül a kislányával, nagy segítséget jelentett neki, hogy elhozhatta az összes bútort és konyhafelszerelést.  Lily minden apró tárgyra ráismert és meglepődve vette észre, hogy a fiatalasszony még a dísztárgyakat is ugyanúgy helyezte el a polcokon, mint azt régen az ő édesanyja tette.

A kislány bizalmasan könyökölt a térdére és mesélni kezdett az óvodáról, csacsogott, csicsergett, látszott, hogy lassan magához tér a válás okozta traumából. Lily remélte, hogy elég kicsi még ahhoz, hogy elfeledje mindazt a rosszat, amit eddig átélt.  Megnyugodva látta, hogy milyen jó helyre is kerültek a régi holmik. A kislány boldogan feszített a cicás pólójában és Lily még emlékezett arra, hogy a derekán az apró fekete pöttyöt a saját lánya ejtette, amikor filccel ügyködött és majzolt ákombákomot papír helyett minden elérhető helyre.

– Tudtam, hogy a képek nem lehetnek az enyémek végleg. Amikor megkaptam az üzenetet, hogy találkozni akarsz velem, előkészítettem őket, hogy elvihesd. Ha bármi egyebet is gondolsz… – a hang tétován elhallgatott.

Lily ránézett a vékony, hosszú barna hajú nőre. Tudta, mennyire nehéz élete volt, hiszen az ő édesanyja segített neki még abban is, hogy végre elindíthassa a bírósági eljárást és magához vehesse végleg a kislányát.

– Nem, dehogyis, örülök, hogy ilyen jó helyre kerültek a régi holmik. A régi fényképeket keresem még, azokról nem tudsz semmit? Egy papírdobozban voltak, a nagymamám lány korában, népviseletben, katonaképek, és hasonlók. Senki nem látta őket, valószínűleg ki lettek dobva. – Lily örült, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatta ki a szavakat, úgy érezte, semmit nem kér a múltból, ő már új életet kezdett egy másik világban, és csak visszahúznák, bilincsbe vernék az emlékek.

…..

– Anyu, ez honnan jött? Volt még kicsomagolatlan ládánk? De jó, emlékszem rájuk, a Nagyinál az ebédlőben lógtak a falon. – Lily lassan megsimogatta a három, immár helyükre akasztott képet. Érezte az olajfesték rücskösségét, és megcsapta orrát a réges-régi illat… száradó fű, friss víz…

…..

– Örülök, hogy megismerhetlek. A fiam sokat mesélt rólad. – az ősz hajú asszony hangja kedves volt és olyan ismerős melegség csengett belőle, hogy Lilynek azonnal a saját édesanyja jutott az eszébe.

Miután túljutott az első sokkon, mármint azon, hogy olyan ideges, mint tinilány korában, amikor férje bemutatta az édesanyjának, körülnézett. A hőség miatt a kis lakás redőnyei félig le voltak engedve. A falakon festmények függtek és mindenütt rengeteg könyv, akár valamikor a szülei házában. Az ebéd maradványai felett pihegve Lily szemei a festményekre tévedtek és azt hitte álmodik…

A pulikutya ugatott, csaholt, majd még hangosabbra vette a hangerőt, mert közben a nyáj nem arra indult amerre kellett volna. Lassan ballagott mögötte a juhász, tűzött a nyári nap és a kiégett fű ropogott a talpa alatt… Lassú patakban folydogált a friss hideg tej a tálkába, amelyet a kislány az ölében tartott. mosolya ugyanolyan sejtelmesen ragyogott, mint valamikor régen, Lilyéknél.

– Miről álmodozol, Kedves? Olyan szótlan lettél. – és egy biztonságot nyújtó férfikar ölelte át Lily vállát.

Engi Zsuzsanna
Engi Zsuzsanna